Díj!

 Gondoltam rá, hogy a blog második szülinapjára valamivel elő kellene rukkolni, de sajnos sem időm, sem agykapacitásom nem volt esetleges extra fejezetet vagy valami meglepetést írni nektek :( 

 Ez igazán szed, igazán szomi, de mégsem maradtatok bejegyzés nélkül. Ahogy a címből is kiderült, a pontosan egy éve befejezett történet díjat kapott ^^

 Először is, nagyon szépen köszönöm a díjat Angel Black-nek a(z) A felolvaszthatatlan jég írójának. 

1. Ismertesd a szabályokat!

2. Nevezd meg, és linkeld be, akitől kaptad a díjat és köszönd meg neki (mondjuk ez szerintem alap)!

3. Válaszolj az általa feltett 10 kérdésre!

4. Tegyél fel 10 kérdést!

5. Jelöld meg azokat a blogokat (10 db), akiknek továbbadod a díjat!

Angel Black kérdései: 

1. Hány történetet írsz/írtál?

♦ Húha, igazán nehéz megszámolni. Jelen pillanatban négy aktív blogom/oldalam van, két szerepezésem (külön blogon), és kettő még nem használt oldalam. 

2. Milyen kapcsolatba állsz az ázsiai dolgokkal?

♦  Jó viszonyban vagyok velük. Kiskorom óta szeretem az ázsiai kultúrát, és a mai napig úgy érzem, az az egyetlen hely, ahol érhet még meglepetés és lenyűgözés. Terveim között van ellátogatni az ottani országokba, szeretném valamelyik nyelvet elsajátítani (jelenleg a japán erre a legesélyesebb), és mindenképpen jobban meg akarom ismerni az ottani szokásokat/embereket/ételeket stb.

3. Érdekelnek esetleg más kultúrák, ha igen akkor melyik?

♦  Ázsiai kultúrákon belül a koreai és a japán érdekel elsősorban, de a thai világot is szívesen megismerném közelebbről. Ha elrugaszkodunk Ázsiától, akkor Svédországot mondanám első számú érdeklődési körömnek, utána pedig szorosan Grúzia következik - az utóbbi személyes okokból kifolyólag ^^

4. Van olyan idegen nyelv, amit szívesen megtanulnál?

♦  Jelen pillanatban beszélek németül és angolul, plusz szeptemberben kezdtem franciát tanulni. Emellett meg szeretnék tanulni japánul, utána esetleg koreaiul, ha az időm engedi ^^ És a grúz is rajta van a listán.

5. Animékkel milyen a viszonyod?

♦  Több mint ötvenet láttam. Szerintem ezzel válaszoltam arra a burkoltan feltett kérdésre, hogy zug-otaku vagyok-e.

6. Szoknya vagy nadrág? Milyen a kapcsolatod az először említett, szerintem sátáni ruhadarabbal?

♦  Inkább nadrág. Semleges kapcsolatom van a szoknyákkal, ha olyanom van, akkor szoknyában csinálok végig egy hetet, valamikor meg nem. Nem tartom sátáni ruhadarabnak; ugyanannyi önbizalmam van szoknyában, mint nadrágban.

7. Érezted már úgy, hogy minden jobb lenne, ha nem lennél ezen a világon?

♦  Időnként. Sőt, néha még most is érzem, de különösebben nem kerítek nagy feneket a dolognak, elvégre tudom, hogy nem vagyok felesleges tagja a társadalomnak, és ezt már rengeteg tettemmel bizonyítottam - nem csak magamnak, másoknak is.

8. Kávé vagy kakaó?

♦  Kávé

9. Hogy állsz a fantasyhoz?

♦  Ha meg tudunk egyezni, akkor nagyon nagy spanok vagyunk, de alapjáraton nem tartjuk a kapcsolatot fantasy barátommal. :"(

10. Ha választhatnál, milyen világban élnél, ha ebből már eleged van? 

♦  Valószínűleg egy az agyam által teremtettben. Ahol mindenki beszéli az összes idegennyelvet, ahol külföldre utazni csak egy ajtónyitás és- zárás, ahol nincsenek nemek, rasszok, vallások és szexuális beállítottságok alapján kategorizálva az emberek. Ahol nincs nemi erőszak, állatkínzás, gyermekbántalmazás. Ahol mindenki elmondhatja a saját véleményét kulturált körülmények között, normális reakciókat kapva. Ahol jobb az oktatási rendszer és a diákok hangulata. 






Köszönöm még egyszer a díjat! Igazán jól esett, hogy az egy éve befejezett történetem még mai is hatással van valakire ^^ Hihetetlen számomra még mindig, hogy ma két éves a KrisHun, de ez egy fantasztikus érzés ^^ Örültem, hogy itt voltatok, remélem hamarosan találkozunk máshol is ^^

Extra fejezet

Extra fejezet

Kris Levele

 Öhm… Szóval…

 Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz úgy írni Neked, hogy közben itt fekszel mellettem, anyaszült meztelenül egy vékony takaró alatt, halkan szuszogva, akárcsak egy angyal. Először megnyugtató volt látni a békés arcodat, de most már csak az jár a fejemben, mikor ébredsz fel, és vonsz kérdőre azt illetően, miért írok egy levelet, a borítékján a te neveddel.

 Nos, erre, a még fel nem tett kérdésre, valószínűleg a művésziesen elvont, írói hülyeségem a válasz, no meg a végtelen töketlenségem, hogy nem bírom a gondolataimat a szemedbe mondani. Sajnálom, hogy egy ennyire romantikus lelkületű baromba szerettél bele, nálam jobbat is kaphatnál, hidd el nekem!

 Feltételezem, hogy amikor majd ezeket a sorokat olvasod, nem a folyamatos terelésemet és a még engem is idegesítő makogásomat akarod ismerni. Legalábbis, a helyedben én már rég széttéptem volna ezt a szart, vagy átugrottam volna a bevezető részeket, hogy a lényegre térhessek.

 Ami azt illeti, nem találom a megfelelő szavakat. Sem hozzád, sem magamhoz, sem pedig a több hónapos kapcsolatunkhoz, ami kaotikusabb volt bárminél, amit el tudok képzelni. Kérlek, ezt ne vedd rossz néven! Én csak… Aish, tényleg nem tudok mit mondani.

 Tudod, amikor Yixinggel szétmentünk – valószínűleg emlékszel rá, elvégre eléggé mély benyomást tett rád, láttam az arcodon –, nem nagyon találtam a helyem a világban, de egy percre sem állhattam meg filozofálni az élet nagy kérdésein, mert muszáj volt gyorsan egyről a kettőre jutnom. El kellett tűnnöm Kínából, Koreában egyetemre jártam, lakbért fizettem, alkalmi munkákból éltem és kamaszkorom legrémesebb szakaszát írtam le, hogy aztán pofán csaphasson a tény, a nyavalygásomra senki sem kíváncsi. Nem panaszként mondom, mivel ez már régen történt… de akkor sem tudtam egy kicsit lelassítani, és gondolkodni.

 Viszont, amikor téged megismertelek, jobban mondva, évekkel később újraláttalak; mintha az egész világ levett volna a követhetetlen sebességből, minden pici részletet megörökítve. Mikor nekem jöttél az igazgatóinál, emlékeztetni kezdtél valakire, akit gyerekkoromban nagyon szerettem. Természetesen, akkor még nem tudtam, hogy te vagy az, pedig sejthettem volna, elvégre… nem változtál. Persze, az aranyos gyerekcipők converse márkára váltottak, az overál csőfarmerré változott, és azt a bizonyos kék zakót is jobban el tudtam volna képzelni rajtad, mint a nagymamád pulóverét, ez tény.

 A százötven centi magas, nyolc éves Sehun, váratlanul tizennyolc lett és csupán egy kicsivel nőtt alacsonyabbra, mint én. Egy stílusos, szinte teljesen felnőtt kamasz állt előttem, aki egy cseppet sem hasonlított gyerekkori önmagára… mégis a szemed ugyanúgy csillogott, mint régen.

 Aznap éjszaka tudtam újra gondolkodni; az akkor még ismeretlen fiúról eszembe jutottál, az a kisgyerek, aki miatt nem voltam képes aludni, akivel ha egyszer találkoztam, utána hetekig csak ő járt a fejemben. Kölyök voltam, mégis elcsavartad a fejem… de ezt már tudod.

 Ahogy megtudtam, hogy a Sehun nevű kiskölyökre emlékeztető kamasz, maga az a Sehun nevű kiskölyök, táncolni tudtam volna örömömben. S ahogy megismertelek, ahogy elmesélted az éveidet, az atrocitásokat, amik téged értek, ahogy szépen fokozatosan az enyém lettél… volt időm agyalni.

 Feltehettem magamnak azokat a világmegváltó kérdéseket, amiket anno tizenévesen nem tudtam. Neked köszönhetően, újraélhettem a szerelmes tinédzser időszakomat, tele kérdőjelekkel, izgalmakkal, természetesen sok szexszel, és olyan mérföldkövekkel, mint mikor kimondtam, hogy szeretlek, vagy mint mikor bemutattál a húgodnak. Hálás vagyok, amiért egy, az életemből kimaradt periódust bepótolhattam veled!

 Viszont rá kellett jönnöm, hogy felnőtt vagyok. Egy huszonkét éves, felnőtt férfi, korához és habitusához illő igényekkel, amik többre vágytak, mint egy szeszélyes szerelem. Félre ne értsd, mindig, amikor azt mondtam, szeretlek, az igaz volt, egyetlen egyszer sem hazudtam neked… nem is lettem volna rá képes.

 Szeretlek. Szeretem a közös emlékeinket, a közös barátainkat, azokat a helyeket, pillanatokat vagy mozdulatokat, amiket csak veled tudtam élvezni. Szeretem a személyiségedet, a humorodat, a tested minden egyes részét, még azt is szeretem, amikor idegesített egy-egy tetted vagy mondatod. Szerelmes vagyok, de nem csak beléd, hanem a veled együtt járó izgalmas, pengeélen táncoló helyzetbe is, amiből vagy jól jövök ki, vagy rosszul. Egyszóval; tényleg rajongok mindenért, ami hozzád köthető… mégis valami hiányzik.

 Ez a valami pedig a nyugalom. Egy rohadt, intellektuálisan koraérett, barom vagyok, akinek ennyi idősen már olyan vágyai vannak, mint egy család, és egy békés környezet. Veled megéltem azt, amire egy normális korombeli vágyhat… én már mégsem akarom ezt. Szükségem volt rád? Igen. Szeretném még ezt a szituációt? Már nem.

 Tudom, hidd el, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy egy kétszínű, beszari szemétláda vagyok, aki megfutamodik akkor, ha éppen szarba kerülne a társa, akivel egy párkapcsolatban van. Pont ezért sajnálom, hogy egy hozzám hasonló nyomorékot szeretsz, és nem valaki normális, korodbelit, aki ki tudná elégíteni az igényeidet.

 Bár, ha ezt tennéd, abba valószínűleg beleőrülnék, mert a sok hülyeségem ellenére, továbbra is bolondulok érted, emiatt is verném a fejemet a falba, ha nem ébresztenélek fel vele, hogy… el kell mennem. Próbálok nem olyan önző lenni, mint amilyen valójában is vagyok, de azért muszáj beteljesítenem a gyáva titulust, ezért inkább elmegyek.

 Nem tudom milyen terveid voltak velem, de kérlek, maradj a lakásban! A lakbér egészen augusztusig ki van fizetve, emiatt nem kell aggódnod, pluszban még a gáz meg a villanyszámlák is le vannak rendezve, szóval rád, csak a neked szükséges teendők maradtak.

 Sajnálom, ha úgy érzed, kihasználtalak, de reménykedem abban, hogy ez a levél némiképp válaszul szolgál arra, miért nem vagyok itt veled, amikor felébredsz. Emellett pedig köszönöm az emlékeket, és hogy rám szántad ezt a szakaszt az életedből.

 Sajnálom, a sok kellemetlenséget, amit okoztam.

 Sajnálom, ha rád erőltettem valami olyat, amit nem akartál.

 Sajnálom, ha nagy hibának érzed a nekem elmondott titkaidat.

 Sajnálom, ha összetörtelek.

 Sajnálom, ha úgy érzed, feleslegesen pazaroltál rám időt.

 Sajnálom, ha tényleg és igazán belém szerettél…

 És sajnálom, hogy csalódást okoztam!

Mély bűntudattal és sajnálattal:

Kris

Írói Utószó

Írói Utószó

 Ide is elérkeztünk! Wow, őszintén nem hittem volna, hogy egy nap majd ezeket a sorokat fogom pötyögni, de hát itt vagyok, és ezt írom Nektek! Hihetetlen számomra, hogy összesen egy év kellett, hogy egy ilyen hosszú, s számomra ennyire meghatározó történetet befejezzek. Amikor egy éve elkezdtem ezt az egészet, azt hittem két év alatt sem végzek vele, erre kereken 365 nap alatt megírtam 50 fejezetet, egy Prológust és egy Ismertetőt.

 Gondolom felmerült bennetek a kérdés, hogy miért írom ezt a bejegyzést, és sokan tuti azt gondoljátok; „Hé Noel, kerek lett a sztori vége, nem kell nekünk a felesleges rizsázásod még!” – Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez már egyáltalán nem A Different History, de még csak nem is KrisHun, viszont egy kicsit mégis az. Ugyanis, amellett, hogy itt mérhetetlenül sokat fogok pofázni, hoztam nektek néhány érdekességet a KrisHunról, hátha valaki kíváncsi rá, illetve szeretnék mesélni többet a történetről!

 Vágjunk is a közepébe! ^ ^

- Kereken 530 gépelt oldal és 166. 104 szó lett a történet teljes terjedelme! – Gyerekek, amikor ezt elmondtam apámnak, dobott egy hátast, hogy ilyen rövid idő alatt, iskola meg minden más elfoglaltság mellett meg tudtam írni egy fél Trónok Harca könyvet! (Nem tudom hány oldalasak azok a regények, de abban biztos vagyok, hogy ott 700 oldal a minimum, de javítsatok ki, ha tévedek). Természetesen, az Utószó nincs benne ebben az adatban.

- Eredetileg HunHan fiction lett volna – Hát, ennek is megvan a maga kis története! Ugye – aki már egy kicsit jobban ismer, az tudja – nekem nem ez az első ficim, csak az első komolyabb, amit fel merek vállalni. És mikor ezt még nem írtam, csak tervezgettem, csupán abban voltam biztos, hogy Sehun lesz a pár egyik fele, a másikat meg még nem tudtam. És akkor csak Luhannal shippeltem, ezért evidens volt, hogy akkor Luhan lesz a másik fél, de ez – ahogy láthatjátok – megváltozott, a következő indok(ok) miatt!

- A történelem tanárom ihlette az alaphelyzetet – Alapjáraton iskolai ficit akartam írni, mert az olyan egyértelműnek és egyszerűen tűnt, viszont nem szerettem volna valami szimpla, osztálytársi/iskolatársi szerelmet, mert az olyan basic nekem. És épp töriórán ültem, amikor a mellettem lévő padban a csaj feltette a kezét, és a dogával (mert a többiek akkor épp írtak XD) kapcsolatban segítséget kért. A tanár odament, lehajolt hozzá, és válaszolt a kérdésre; nekem meg ennyi elég volt ahhoz, hogy bevillanjon: tanár-diák kapcsolat a nyerő!

- Kris a kora miatt (is) lett a másik főszereplő – Oké, így most nagyon köcsögnek tűnhetek, de ez tényleg így van. Valamiért nem szeretem a karakterek között megváltoztatni a korkülönbséget, ami a valóságban is van, épp ezért, amikor kigondoltam a tanár-diák kapcsolatot, rögtön Luhan jutott eszembe, mert ő (volt) az egyik legidősebb az EXO-ból, és HunHan meg a többi… de aztán nem volt kedvem HunHan-t írni, így a másik kettő idősebb tagon kezdtem gondolkodni, Xiumin-on és Krisen. Végül az utóbbi nyert, mivel hát olyan okos kinézete is van, EXO bias, és olyan szexi tanárbácsi feelingje van.

- A címet a történetből találtam ki – Na most, maga az A Different History úgy született (most csak a cím), hogy ugye a different szó más-t, különböző-t jelent; ez nem csak a melegségükre, hanem a különös lelki állapotukra, a nem mindennapi családi hátterükre és kapcsolatukra utal. A history történet-et jelent, ugyanakkor a történelem tantárgyra is mondják ezt angol nyelvterületen, Kris meg ugye törit is tanít.

- Chen és Xiumin szintén csak véletlenül lettek benne a történetben – Bakker a végén még rájöttök, hogy az egész történet csak a véletlenekből lett olyan, amilyen (mondjuk ez igaz). Nos, a XiuChen páros azért került be, mert szerettem volna egy mellékpárost a KrisHun mellé, lehetőleg valami „klasszikust”. És XiuChenből nem volt sok, ezért az lett!

- Sehun személyiségét a magaméról mintáztam – Valószínűleg ezzel nem sokatokat lepek meg, viszont szeretném tisztázni, hogy Sehun karakterét helyenként olyan jellemvonásokkal ruháztam fel, amik csak és kizárólag rám jellemzőek. A legkarakánabb példákat nem sorolnám fel, mert azok eléggé magánjellegűek, és akinek tudniuk kell róla, azok tudnak is, de pl. az abszolút igaz, hogy a jelenlegi osztályomban én vagyok az egyik legjobb angolos, (szerintem) nagyon szar tanuló vagyok, az osztálytársaim egyszerre szeretnek és félnek tőlem (ők mondták, nem én XD). Ezek eléggé általános példák, de tényleg olyan vagyok itt, mint Sehun.

- Chen és Sehun barátságát a sajátoméról mintáztam – Ez egy kicsit furán hangozhat, de mint említettem, én olyan vagyok, mint Sehun, így a legjobb barát karakterét (Chencit), abszolút az én legjobb barátomról mintáztam. Nem kell itt viszont mindent szó szerint elképzelni, Jongdae viselkedésben sokszor nem olyan, mint az én barátom; a Sehunhoz való hozzáállása az, ami abszolút ugyanolyan. Hogy Chen aggódik Hunnie miatt, mindig ott van vele, támogatja, elhülyülnek, de bármiről tudnak beszélni… ez nagyon igaz ránk is. És amikor Sehun mondta, számára mit jelent Chen, ott én jellemeztem a legjobb barátomat.

- Mai napig nem tudom Sehun szülei, miért utálták a fiukat – Nem gyerekek, komolyan nem viccelek. Azt tudtam már az elején, hogy szar kapcsolatot akarok írni a szülőkkel, de így a befejezés után sem tudom, hogy Mr. és Mrs. Oh miért utálták a saját fiukat. Ez mindenki számára egy örök rejtély marad.

- CL nem volt előre betervezett karakter – Akkor, amikor CL bekerült a történetbe, csak azért írtam bele, mert kellett egy kitöltő rész, ami hosszabbá teszi az adott fejezetet. Majd megszerettem a csajt, láttam, hogy ti is kedvelitek, szóval a végén már ilyen fontos csajszi lett!

- Sulli és Ren is random választások voltak – Kellett Sehunnak egy barátnő, így gyorsan kerestem egy idol-lányt, aki szintén ’94-ben születetett, és ez lett Sulli. Ren meg azért lett a kedvenc transzvesztita hímringyónk, mert épp akkoriban néztem vele Weekly Idol-t, amikor egy hozzá hasonló srácra szükségem volt.

- Elfelejtettem Haneult miért írtam bele a ficibe – Nem viccelek, egyszerűen képtelen vagyok felidézni, hogyan és miért jutott eszembe az a nő, vagy hogy pont egy nő és egy első szerelem legyen Sehun kiakadásának oka, de végül így alakult.

- Haneul nevének jelentése: menny, ég, és nem véletlenül hívják így, mivel Sehun mindig úgy tekintett rá, mint egy természetfeletti, tiszta angyalra, akinek még a neve is felsőbbrendű.

- Haneul leírását úgy írtam, hogy közben egy képet néztem (ide kattintva megleshetitek)

- Imádom a történetet, de a 26. fejezetet és a 45.-et különösen szerettem írni

- Nem egyedül találtam ki Kris szerelmi vallomását – Aki még élénken emlékszik a 28. fejezetre – amiben megtörtént az ominózus vallomás – az tudja, hogy Yifan zongorakísérettel és egy dallal mondta el az érzéseit Sehunnak. A dal amúgy George Ezra – Listen to the Man c. száma, melyet a legjobb barátom mutatott nekem, és megemlítette, hogy ezt Kris egyszer énekelhetné a pöszének. Én meg miután meghallgattam a dalt és értelmeztem a szöveget, rájöttem, hogy ez nagyon illik a KrisHunhoz, ezért lett ez a szerelmi vallomás.

- Eredetileg nem szakítottak volna – Először úgy akartam, hogy amikor Krist eltanácsolják, megbeszélik a helyzetet és nyugisan Yifan inkább CL-hez költözik, hogy megoldja a gondjait, de hivatalosan nem szakít Sehunnal. Aztán rájöttem, hogy ezek ketten szinte sosem veszekedtek, mindig mindent normálisan meg tudtak beszélni, és unalmas lett volna (nekem) a történet egy ilyen „megfontolt” lezárással. Így nekem is jobban tetszett, ezzel megmutattam, hogy nem tökéletes a kapcsolatuk, és Sehun máshogy nem tudott volna szerelmet vallani.

- A duplarandi helyett először egy +18-as jelenetet akartam írni

- Kedvenc mondatom a történetben: „Szeretném, ha egyszer majd a te szívedet is felolvasztaná egy kedves paraszt.”

- Már a legelején is tudtam, hogy Sulli esküvőjén lesz a végső búcsú – Valahogy kipattant a fejemből, magam sem tudom hogyan, de aztán eldöntöttem, hogy ez király búcsú lesz majd mind a barátoktól, mind Koreától.

- Haneul eredetileg nem jelent volna meg még egyszer – Pár héttel a 49. fejezet megírás előtt gondoltam meg magam, és mégis beleraktam. Egyáltalán nem bántam meg.

 Nos, ezek lettek volna a KrisHun érdekességei, illetve hirtelenjében csak ezek jutottak eszembe, de ha ki is felejtettem valamit, azok valószínűleg nem voltak annyira lényegesek. És, hogy miért vagyok még mindig itt? Azt hiszem, nekem ez a hivatalos búcsúm a történetemtől.

 Az elején, amikor belekezdtem ebbe a történetbe, nem gondoltam volna, hogy majd ennyire a szívemhez fog nőni a páros, és maga a fici is. Az meg pláne nem fordult meg a fejemben, hogy majd ennyien szeretni fogjátok, amiért tényleg nagyon hálás vagyok. Tudom, sokszor mondom, és lehet már ti is, unjátok, hogy folyamatosan ismételem magam, de nagyon örülök neki, hogy ilyen sokan olvastátok a történetet, és ezúton is szeretném minden egyes olvasónak megköszönni, hogy itt voltatok, élveztétek, és néha még talán véleményeztétek is a blogot. Ez tényleg baromi sokat jelent nekem (de nyálas vagyok, my God), mivel egy idő után már nem csak magamnak, hanem nektek is írtam ennek a két nyomoréknak a történetét. És ha mondhatom ezt, valószínűleg, ha ti nem vagytok, nagyon sok minden nem így alakul.

 És nem a csak a történetben, úgy a való életben is; sok érdekes és mára már számomra fontossá vált embert nem ismerek meg, ha ti illetve ez a fici nincsen. Furcsa, hogy annyi mindent köszönhetek egy fanfictionnek, hogy azt egyetlen egy mondatba belesűríteni sem tudnám. Sok barátot, rengetek élményt és sok kedves olvasót köszönhetek ennek a történetnek, talán ezért is olyan szívbemarkoló az „elválás”.

 Egy év telt el, ez idő alatt megírtam egy Ismertetőt, egy Prológust, 50 fejezetet, ezt az utószót és egy melléknovellát, a XiuChen párossal. Emellett lett egy Facebook Csoportunk, amiben a mindenkinél aranyosabb olvasóim sorakoznak nagy boldogan (illetve, remélem, hogy boldogok vagytok).

 Egy kisebb korszak záródik le ezzel az életemben, és szerintem nem túlzok, ha ezt mondom. Az A Different History-ban minden benne van, ami egy kicsit is képvisel engem, ott bármit hozzám lehet kötni, momentumok vannak benne az életemből, és bele adtam mindent, hogy tetsszen Nektek! De most, hogy befejeztem, és nincs tovább hova írni, elbúcsúzom tőle, azt hiszem véglegesen!

 Még mielőtt örökre goodbye lenne, szeretném, ha tudnátok, hogy két embernek köszönhetem, hogy nem hagytam ezt a ficit a francba. Szóval ezúton is szeretném megköszönni Somos Nórának, hogy az első fejezettől kezdve olvasta a ficit, és hogy a legnagyobb olvasóként várt mindig a következőre. És még meg akarom köszönni Szakács Viviennek, hogy nagy lelkesedéssel olvasta a történetet és sok-sok macerálással rávett, hogy belépjek a Hungarian Kpop Yaoi Fanfics csoportba, ahol Veletek megoszthattam a fanfictionomet. Pluszban még köszönöm Woody Allen-nek, a Deadpool rendezőjének, Darren Chrisnek, Lady Gaga-nak és Adam Lambertnek… Mert megtehetem!

 Viccet félretéve; köszönöm szépen, hogy olvastatok, és hogy eddig szerettétek és élveztétek Sehun és Kris történetét! Remélem, még találkozunk más ficiknél!

 Noel ♥

50. fejezet - VÉGE

50. fejezet

Befejezés

 Hatalmas karikákkal szemeim alatt, hulla fáradtan tettem egyik lábamat a másik után a még éjjel is zsúfolt útpadkát koptatva. Tokyo utcái minden percben nyüzsögtek, ha jobbra pillantottam, egy csapat iskolás lány került az utamba, ha balra tekintettem sok elegáns, rendkívül jólöltözött üzletember nézett vissza rám. Este viszont csupán foltok, összemosódott alakok jártak-keltek a nagyvárosban, próbálva megkeresni szórakozásuk kezdetét. Nekik az éj jelentette a kiteljesedést, számomra viszont annak a végét mutatta a Hold feljövetele.

 Immár egy teljes éve… Jó Isten, már egy éve annak, hogy Krissel Japánba költöztünk! Aish, mintha csak tegnap lett volna, hogy nekimentem az igazgatói iroda előtt, és letegeztem, nem tudva, hogy ő már nem diák volt… Ó, a régi szép emlékek. Bár, akkor még nem kedveltem annyira a férfit, mint jelen pillanatban, de sosem gondoltam volna, hogy egy nap majd így fogok kikötni, mellette.

 De ezt egy cseppet sem bántam. Meg kell mondjam, meglehetősen jól alakult az életem a szigetországban, ahhoz képest, hogy Sulliék esküvője után, teljesen kétségbe voltam esve azt illetően, mit kezdek később magammal. Szerencsémre, hamar megszállt az ihlet, ha mondhatom ezt; szakács lettem. Hihetetlenül furcsán hangzik, de jobban belegondolva, illett hozzám a szakma, elvégre anno megtanultam rendesen sütni-főzni, és szívesen is alkottam ételeket, szóval nem volt többé kérdéses a jövőm.

 Illetve, az elején eléggé nehéz volt munkát találnom, tekintve, hogy semmilyen képesítéssel, sem pedig tapasztalattal nem rendelkeztem, csak ott volt egy viszonylag jó érettségi a kezemben. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor utasítottak vissza alulképzettség miatt, de valamiért, egyik este rám kacsintott a szerencse, és egy kedves hölgyet kíváncsivá tettem – mai napig nem tudom mimmel, vagy mivel – de megengedte, hogy süssek nála. És hál Istennek elégedett volt a végeredménnyel, amit produkáltam, így felvett állandó szakácsnak. Nem volt egy nagy étterem az övé, és egyáltalán nem számított kifinomultnak vagy puccosnak, viszont rendszeresen és sokan jártak hozzá, így nekem is eléggé hamar megszaporodott a munkám.

 Leginkább este héttől egészen éjfélig talpon voltam, takarítással meg közlekedéssel együtt olyan hajnali egyre mindig hazaértem. Mondanom sem kell, hogy az elején féltem ennek a végkimenetelétől, elvégre nem egyedül éltem… hanem Krissel egy hatalmas, és meglehetősen gyönyörű lakásban. Megfordult a fejemben, hogy talán, esetleg, nem lesz időnk egymásra, de tévednem kellett.

 Yifan ugyanis… híres lett. El sem hiszem, hogy ezeket a szavakat volt alkalmam őszintén kimondani, de Kris tényleg megkapta Japánban a neki járó hírnevet, amit a legújabb könyve hozott el neki. Ugyan anno a pályázaton megbukott, de a nem sokkal később érkező felajánlást elfogadta, így egy bizonyos határidőt tartva, durván három hónap alatt megírt egy teljes, kétszáz oldalas regényt.

 Igen, a hirtelen jött siker miatt sok dedikálásra, írói díjátadókra meg ehhez hasonló baromságokra járt, viszont a legnagyobb átlagban napközben otthon volt, hozzám hasonlóan, ezért szinte mindig együtt lehettünk.

 Egy-egy nap felállása érdekesen festett; egészen a műszakom kezdetéig együtt döglöttünk – khm, vagy éppen mást csináltunk – aztán én indultam munkába, ő meg írt, mivel állítása szerint az agya éjjelente jobban működik. Aztán hazaértem, és általában együtt feküdtünk le. Na igen, ez az „általában” kifejezés nagyon nagy vonalakat foglalt magába, mert milliónyi esetből egyszer történt meg az, amit az előbb állítottam. Legtöbbször mikor beestem a lakásba, ő már az igazak álmát aludta, égve hagyott lápmánál, szétszórt papírokkal és felnyitott laptoppal.

 Ez azon az éjjelen sem történt másképp; hajnali fél kettő felé közelített már az idő, amikor egykori tanáromat sikerült úgy elrendeznem a hatalmas franciaágyon, hogy mellé férkőzve, karjai közé bújva kerülhessek egy pihentető, nyugalmi állapotba.

 Másnap a felkelő Nap lágy sugarai, s egy a nyakamat csókolgató illető ébresztett fel, szorosan tartva testét enyémhez, mintha sosem akarná elengedni azt. Mosoly kúszott még félálomban lévő arcomra, ahogy tudatosítottam kómás lényemmel a történteket.

- Jó reggelt! – fordultam felé, apró csókot nyomva ajkaira, melyek felett csukott pillái rezdültek meg a váratlan gesztusra. – Milyen volt a tegnapod?

- Meglehetősen unalmas – sóhajtott nagyobbat, belefúrva fejét vállamba, nem akarva kikelni a kényelmes ágy fogságából. – Amíg te délelőtt meg kora délután a menüt állítottad össze, nekem egy harminc oldalas szerződést kellett átnéznem. Azt hittem, elalszom olvasás közben.

- Nem lettem volna a helyedben – kuncogtam, bár nekem sem volt épp egy leányálom, amikor mindenkinek megfelelő étlapot kellett összedobnom. Komolyan, majdnem üvöltözni kezdtem a mellettem helyet foglaló kuktával, mert annyira idegesített a folyamatos nyavalygása. Mázlinak tudtam be, hogy a japán káromkodásokban még nem voltam annyira otthon.

- Tudom – mosolygott. – Ma szabadnapos vagy, nem? – váltott viszonylag hamar témát, gyors kérdésével.

- De igen – feleltem egy ásítás előtt.

- Akkor miért vagy ébren, és miért nem alszol, mint minden normális ember? – duruzsolta fülembe, olyan mély és dörmögős hangon, hogy nagyon orrvérzést kapni sem volt időm, annyira meghökkentett logikátlan vádja.

- Te keltettél fel!

- Nem köteleztelek rá – rántotta meg vállait, jobban belesüppedve a heverőbe, egyre szorosabban ölelve derekamat.

- Azt hittem a társaságomra vágytál – jegyeztem meg cinikusan, mire végre elértem, hogy azok a szép, még nagyon álmos barna szemek, rám tekintsenek. Kómás volt, csipa ücsörgött az íriszének sarkában, s alig bírta kinyitni azokat, és talán pont ez tette őt ellenállhatatlanná a szememben.

- Én mindig a társaságodra vágyom!

 És itt vette kezdetét egy hosszadalmas, véget érni soha nem akaró nyelvcsata, amiből győztesen természetesen Kris került ki, mivel heves ajakmozgásával fölém kerekedve kényszeríttet az alárendelt szerepébe. Már éppen belekezdtünk volna a lényegbe – amire egész héten vártam, mert akkoriban sokkal ritkábban csináltuk, mint általában, a sok hülye tennivaló és munka miatt –, amikor is megszólalt az a kurva telefon.

- Oh, a büdös picsába, menj és vedd fel! – ültem fel idegesen, útjára engedve a férfit, ki mobilja után kutatott, megpróbálva annak elnémítani monoton, egy idő után roppant irritáló hangját. Rohadtul deja vu érzésem támadt az eset miatt, mert pont egy hasonló szituációban voltunk, amikor anno CL betoppant a lakásban. Jesszus, annak is márt mióta…!

- Igen? – szólt a készülékbe élettársam – mivel valójában már az volt – mély, megfontolt hangon, de miután realizálta, kivel is akadt akkor szerencséje, arca rögvest felvirult. – Szia, hogy vagy? – érkezett hirtelen a lelkes kérdés párom ajkai közül. – Itt vagy a városban? Na, az fasza, sok sikert majd! Ja, Sehun is itt van… Aham… Ahaa… Persze, szerintem később simán ráérünk. Rendben, majd még beszélünk! Szia! – azzal letette a telefont, meglehetősen vidám mosollyal arcán. A szemem előtt játszódott le egy olyan beszélgetés, amihez látszólag közöm volt, mégis rá kellett kérdeznem a részletekre… Aish, látszott, hogy még reggel volt!

- Ki volt az?

- Chae-Rin – felelte boldog vigyorral arcán, mintha a lottót nyerte volna meg, nekem meg hosszasan el kellett gondolkoznom, hogy a név mellé arcot is tudjak társítani.

- CL? – akadt fenn megdöbbenésemben szemöldököm.

- Yep.

- És miért hívott? Egyáltalán… hogyhogy itt van? – értetlenkedtem továbbra is, milliónyi hangosan zakatoló kérdéssel fejemben.

- Tudod milyen, mindenhol vannak kapcsolatai, és éppen Tokyo-ban akadt dolga, szóval megcsörgetett – rántott vállat egykori tanárom. – Ha nem baj, este megiszunk vele valami.

- Dehogy, ez remek – lelkesedtem én is. Hihetetlen mennyiségű örömmel töltött el, hogy alkalmam nyílt újralátni az egyik régi barátomat. Imádtam azt a csajt, annak ellenére, hogy már másodjára szakított meg egy fontos eseményt, aminek tudatosítása után, rögtön közelebb evickéltem Krishez. – Viszont, előtte befejezhetnénk ezt!

- Ez egy király ötlet – mosolygott kajánul, mire ajkaim után kapva invitált negédes csókba, miközben testemet egyre közelebb szorította övéhez, bebizonyítva, mennyire készen állt már erre. Beletúrtam szőke tincseibe, próbára téve azok erősségét, ahogy kiélveztem minden apró mozdulatát, melyek egyenként felértek egy orgazmussal. Érintései lágyak, mégis határozottak voltak, amik egyenesen az őrületbe kergették bőröm libabőrös felületét, ahogy később ajkait kezdte legeltetni az érzékeny területeken. Már akkor, még mielőtt bármi elkezdődött volna abban a franciaágyban, éreztem, hogy helyben meg fogok halni.

- Basszus, el is felejtettem, hogy leveled érkezett! – mondta homlokára csapva, már a nappaliban, néhány óra elteltével, mikor mind a ketten kellőképpen éberek voltunk ahhoz, hogy kimásszunk a hálóból.

- Levelem? – hőköltem hátra, elvégre a huszonegyedik században nem volt divat a kézzel írt üdvözlőlap, meg az ehhez hasonló személyesebben dolgok.

- Mindjárt kettő – válaszolt, miközben a kezembe nyomta a két, gondosan és szépen megírt, barna borítékot. Értetlenül forgattam az aprónak tűnő, mégis az átlagnál vastagabb küldeményeket, melyek két ellenkező címről, két teljesen különböző embertől érkeztek. Ahogy észrevettem az elsőn a címzett nevét, automatikusan került nosztalgikus mosoly ajkaimra, ahogy kíváncsian feltéptem a papírt, hogy olvashassam a kézzel megírt, személyre szabott sorokat.

 Izgatottabb voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor, pedig engem nem várt különleges ajándék a fa alatt, csupán egy hosszúnak könnyedén nevezhető élménybeszámoló az elmúlt egy évről.

- Na, ki küldte? – kérdezte párom, hirtelen zökkentve ki a betűk sokaságából. Amikor kiemeltem fejemet a papírból, s a férfire meredtem, olyan kaján vigyor ült arcán, amit egyáltalán nem tudtam behatárolni.

- Sulli – feleltem egyszerűen, mosolyogva fordulva vissza a levélhez.

- Mit írt? – bújt közelebb hozzám, hogy némileg ő is olvashasson. – Ne hidd azt, hogy csak téged érdekel; nekem a tanítványom volt!

- Én is a tanítványod voltam – forgattam meg szemeimet.

- Lehet, de vele nem feküdtem le – válaszolt, hasonlóan flegma stílusban, megpróbálva követni a szépen lekanyarított sorokat. – Bakker, szemüveg nélkül semmit sem látok – hunyorította össze szemeit, de aztán rájött, hogy feleslegesen próbálkozott.

- Ez is az bizonyítja, hogy megöregedtél – jegyeztem meg halkan, de csak egy barátinak koránt sem titulálható fejbecsapást kaptam, kedves kinevetés helyett.

- Huszonhárom vagyok, szóval még el tudlak verni – „fenyegetett” meg, pimasz vigyorát leplezve, ahogy visszafordult a kezemben szorongatott papír felé. – Inkább mondd, hogy mit ír!

- Csak hosszasan taglalja, mi van vele mostanság – mondtam halványan elmosolyodva, ahogy visszaemlékeztem exemre. – Beiratkozott egy egyetemre, levelezőn végzi, így csak szombatonként nincs a gyerekekkel, akikre akkor a szülei vigyáznak – mondtam el gyorsan az első bekezdés lényegét. – MinKinek meglett az érettségije, felvették őt is egyetemre, nyáron pedig folyamatosan dolgozik, hogy legyen spórolt pénzük. Jelenleg Sulliéknál laknak.

- Nem hangzik rosszul – mosolyodott el Yifan is, olyasfajta örömmel, amit eddig nem sokszor volt alkalmam látni.

- Egyáltalán nem – ráztam meg fejemet, lejjebb haladva a sorokkal. – Reméli, hogy azóta már bekötötted a fejemet – kuncogtam, óvatosan páromra sandítva. – Gratulált a sok díjadhoz, és tetszett neki az új könyved.

- Azt lefordították koreaira is? – ráncolta homlokát értetlenül, látom leszűrte a legfontosabb mondatokat.

- Ezek szerint – rántottam meg vállaimat, elvégre nem ez volt az üzenet leglényegesebb része. – De az is lehet, hogy Sulli tud japánul – hagytam a fantáziájára a dolgot, tovább haladva, egy olyan pontnál állítva le szemeimet, melyek túl hihetetlennek tűntek ahhoz, hogy nyíltan igaznak merjem nevezni azokat. Szám elnyílt, pillantásom elhomályosult, szívem hevesebb tempóra váltott, a vércukrom biztosan megemelkedett, ahogy a szöveget folytatva, teljesen sokkosan vettem ujjaim közé a mellékelt fényképet.

- Mi a baj? – nézett rám aggódva egykori tanárom, próbálva megfejteni lesápadt mimikáim mögött rejlő meghökkenésemet. – Mi ez? – mutatott a fotóra, összevont szemöldökkel vizslatva a rajta szereplő kölyköket.

- Ezek itt Sulli gyerekei – nyeltem egyet, teljesen kiszáradt torokkal. Kris vonásai is éppen annyira eltorzultak, mint ahogy arra számítani lehetett, ahogy felém sandítva igyekezett valami egyéb reakciót kicsalni belőlem. Valószínűleg sejtette dermedésem egyik okát.

- Szóval fiúk lettek…

- Igen – bólintott. – Jobbról balra nézve, ő itt MinKi – mutattam az egyik kissrácra, majd remegő ujjaimat a másikra vezettem –, ő pedig Sehun.

- Rólad nevezte el az egyik kisfiát? – csúszott ki akaratlanul is eme ártatlan mondat ajkain, szeretnivaló mosollyal arcán.

- Amikor még jártunk, gyakran emlegette, hogy ha egyszer fia születik, biztosan az apjáról nevezi el – emlékeztem vissza egy régi, teljesen jelentéktelennek tűnő beszélgetés, apró részletére. – Sosem hittem volna, hogy tényleg meg fogja csinálni.

- Ez azért nem olyan, mint a sok lehetetlen ígérgetés – ajándékozott meg hosszú pillantásával a férfi. – Meghatódtál, ugye?

- Miért, te nem hatódnál meg egy ilyenen? – kérdeztem vissza, majdnem kicsordult könnyeimet letörölve. Amióta Krissel éltem, sokkal gyakrabban akartam bőgni, mint egész eddig életemben összesen.

- Valószínűleg de – értett egyet. – Viszont, ez velem nem történhet meg, mert sosem voltam nővel.

- Tudod, a mai napig röhögnöm kell, ha ezt meghallom tőled – nevettem a kelleténél kicsit hangosabban, gondosan visszahelyezve a Sulli által írt levelet s képet a borítékba.

- Ekkora Casanovának ne higgyél – lökött játékosan oldalba, miközben figyelte, ahogy a második levelet vettem kezeim közé. – Ez kitől érkezett?

- Jongdaetől! – lelkesedtem fel azonnal, mert bár technológiailag az egyik legfejlettebb országban éltem, a huszonegyedik században, ahol a Facebook, a Messenger meg az efféle alkalmazások és közösségi oldalak mind a kapcsolattartásra születtek… én valahogy mégis elszalasztottam ezt a lehetőségemet Chen esetében. Beszéltünk, viszonylag gyakran, de nem úgy, ahogy kellett volna, így örültem a borítéknak, amin az ő neve díszelgett.

 Hevesen feltéptem a tartóját a lapnak, majd kibontottam a papírt, s sebesen olvasni kezdtem annak tartalmát.

- Azt a rohadt élet! – kurjantottam egy hangosabbat, mire párom úgy meredt rám, mint városi a falusi parasztra.

- Mi történt?

- Először is üdvözölnek minket, gratuláltak a könyvedhez, és remélik, hogy jól vagyunk – daráltam le a megszokott üzeneteket. – Majd Chen itt írja, hogy Xiumin végzett a színművészetin, megkapta a diplomáját és most munkát keres. Közben Jongdae átjelentkezett a zeneművészeti testvériskolájába, Bostonba, ahova fel is vették, és jelenleg ott élnek!

- Ne bassz már! – pattant fel helyéről, mellém lépve, elképedve bámulva a teleírt lapra.

- És ez még nem minden! – fordultam elképedve élettársam felé, visszatartott örömmel hangomban. – Összeházasodtak!

- …Hogy mit csináltak?! – hagyott ki egy ütemet Kris szíve is, ahogy meghallotta a hírt. Újra orrom elé raktam a levelet, hogy rendesen tudjak beszámolni az igencsak nagy eseményről.

- Első dolguk az volt, amikor Bostonba költöztek, hogy összeházasodjanak. Chen még szeptemberben kérte meg Xiumin kezét… És sajnálják, hogy nem tudtak meghívni minket, de nem lehetett volna megoldani… és blablabla…

- Wow – fújta ki eddig tüdejében rekedt levegőjét, miközben elképedtségében haját kezdte basztatni. – Ez elképesztő!

- Ez – kerestem a megfelelő szavakat – egyszerűen fantasztikus! – mosolyogtam, ahogy a levélhez mellékelt esküvői és bostoni képeket nézegettem, Yifan orra alá dugva azokat. – Végül mégis happy end lett a történet vége, nem?

- Ha úgy nézzük, igen – bólintott helyeslően. – Bár Sulliék Szöulban, Xiuminék Bostonban, mi meg Tokyo-ban vagyunk.

- De ha ezt leszámítjuk – forgattam meg szemeimet –, akkor valójában felesleges volt a sok sírás, nem?

- Ja, bár őszintén nem hittem volna, hogy ez lesz belőle – kuncogott, ahogy a szmokingban pólózó két szerelmes fiatalt vizslatta.

- Mert?

- Amikor írtam a levelet neked, tényleg azt hittem, hogy többé nem fogunk találkozni – rántotta meg vállait, meglehetősen komolyan pillantva szemeimbe. – Akkor jogos volt a sírás.

- Az biztos – tekintettem vissza egy pillanat erejéig eddigi éveim egyik legborzalmasabb időszakára. – De szerencsére, az elbaszott életeink végül keresztezték egymást – bújtam hozzá, hagyva, hogy a férfi átkarolja testemet, egy hihetetlenül édes jelenetet alakítva ki így ezzel.

- Szeretnéd, ha ez hivatalos lenne? – törte meg a kellemes csendet, különös kérdésével. Eltoltam magamtól, pont annyira, hogy rá tudjak nézni, és meg tudjam ajándékozni összevont szemöldökeim látványával.

- Ezt hogy érted?

- Nos, még nem mondtam neked – lépett kissé távolabb, heves gesztikulálások közepette kezdve beszélni –, de az itteni kiadó ragaszkodik ahhoz, hogy betörjek az amerikai piacokra is, így tanácsos lenne valamelyik nagyvárosba költöznöm… New Yorkba, esetleg Bostonba… Mindent fizetnének, csak hamar választ kell adnom, szóval… – tárta szét végül karjait – Lenne kedved hozzá?

- Bostonba költözni? – nevettem fel hitetlenül. – Persze, de mi ez így hirtelen? – erőltettem idétlen pofát arcomra, mert számomra tényleg nem volt világos, hogy miért pont akkor és ott kellett ezt közölnie velem.

- Aish, nem hittem volna, hogy egyszer ehhez kell folyamodnom – motyogta, sokkal inkább magának, mint nekem, majd kifújva eddig testébe rekesztett levegőjét, fél-térdre ereszkedett.

 Kitágult pupillákkal realizáltam a helyzetet.

- Te most…?

- Oh Sehun – szakított félbe magasztosnak hangzó szavaival – hozzám jössz?

 Hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam, és azt sem tudtam, melyik sarokba ájuljak a váratlanul érkezett kézkérés miatt. Ez most komolyan…? Basszus, még magamban sem mertem kimondani!

- Jézus fasza Kris! – nyögtem kelletlenül, ahogy karon ragadtam a férfit, hogy felráncigálhassam a padlóról.

- Szóval? – húzta fel szemöldökét, várva a válaszomra, olyan pajzán mód vizslatva testemnek minden egyes részét, hogy egyenesen zavarban éreztem magamat. Pedig ha valaki, akkor ő már mindenemet látta…

- Jesszusom – fújtattam halkabban. – Persze, hogy hozzád megyek, te hülye! – feleltem, éppen csak annyira, hogy meghallhassa baromi zavaros szavaimat. Hát most mit mondjak? Sosem kérték még meg a kezemet, nem tudtam, hogy ez ennyire zavarba ejtő.

 Kris arcán természetesen elégedett mosoly foglalt helyet, miközben átkarolta derekamat, úgy húzva ölelésébe, homlokát enyémnek döntötte, s így csókolt hosszasan ajkaimra. Akármennyire is volt néha egy kanos marha, azért értett a romantikához, ezt el kellett ismernem, a nyelvjátékokról nem is beszélve…

- Szeretlek! – mondta határozottan, miután elvált tőlem, s győzelemittasan pillantott arcomra. – És ha már én kaptam el azt a csokrot egy éve… úgy kerek, ha betartom a hagyományokat, nem?

- Ebben igazad van – kuncogtam. – Bár azok a művészi köcsögök beelőztek minket, látod!

- Akkor így már nincs jelentősége? – játszadozott szavaival, úgy, mint kisgyerek a játékaival, egy ártatlan, semmilyennek tűnő napon.

- Nem tudom – vontam vállat. – Mindenesetre egy próbát megér!

 Azzal ismételten birtokba vettem azokat a vastag, harapnivaló ajkakat, melyek eddig mindig épp akkora örömmel töltöttek el, mint az előtte való hónapokban.

 Őszintén, ha két éve azt mondják nekem, egy befutott férfiíróval fogok boldog párkapcsolatban élni Japánban, körberöhögöm az illetőt, és azt mondom, ez csak egy elborult történetben eshetne meg. Hát, ma már biztosan tudom, hogy ez egyáltalán nem elborult, hibás vagy őrült… csupán más, mint az átlag.

- Basszus! – nyögtem fel kelletlenül, kiválva a csókból.

- Mi a baj?

- Csak elképzeltem CL fangörcsét, amikor megemlítjük neki az esküvőt… Szerinted bele fog halni?

- A mi szerencsénkkel? – horkant fel ironikusan. – Talán egy másik történetben!

49. fejezet

49. fejezet

 Elképedve, hevesen dobogó szívvel bámultam a megszeppent, rám hosszasan meredő hölgyre, megpróbálva rájönni, vajon mi járt épp akkor a fejében. Arcmimikája alapján, gondolkozott, keményen próbált visszaemlékezni, ki is lehettem én, mit is jelenthettem a számára még réges-régen, amikor emlékezett rám. Tanácstalan vonásait látva, egy percre a szívem megszakadt, s keserű mosoly került ajkaimra, ahogy realizáltam ostobaságomat.

 Nagyobbat sóhajtva léptem a nő mellé, halkan engedve ki hangomat, hogy semmiképpen se ijesszem meg őt.

- Elnézést, bizonyára összetévesztettem valakivel – mondtam, készülve elmenni onnan. Lépéseim már visszhangzottak fülembe, fájtak, egyenesen kettészakították dobhártyámat, miközben egyre távolabb s távolabb kerültem az ismeretlentől.

- Sehun? – Megtorpantam. Meghökkentséggel arcomon fordultam meg, az elkerekedett szemű nőre pillantva, akiből semmit sem lehetett kiolvasni. Orcája ragyogott, íriszei hirtelen nosztalgikus örömtől kezdtek csillogni, szépen ívelt szája mégis sajnálkozó mosolyra húzódott, amely gyomorgörcsbe rántotta testemet.

- Emlékszel rám? – kérdeztem megdöbbenve.

- Téged nehéz elfelejteni – csilingelő hangja akkor is nyugtatóan hatott, így évek elteltével is. Közelebb lépett, s egyik kezével végigsimított karomon. – Jól vagy… azóta?

- Hát – vakartam meg tarkómat, halkan felnevetve – ezt egy kicsit hosszú lenne elmesélni így, itt az utcán.

- Értem – bólintott beleegyezően, valószínűleg ő is érezte, mennyi mindenről maradt le az elmúlt években. – Esetleg ráérsz most?

- Ami azt illeti, igen – feleltem kissé határozatlanul.

- Nem lenne kedved meginni valamit? – biccentett egy közeli kávézó irányába, mely a túloldalon foglalt helyet. – Beszélgethetnénk, tudod… mint a régi ismerősök.

- Az remek lenne!

 Más esetben megkérdeztem volna magamtól, miért lettem ennyire feszült a jelenléte miatt, de Haneulnál pontosan tudtam, miért éreztem annyira kellemes környezetben magamat. Miatta; ő volt az első szerelmem, és évekkel később újralátni őt, rengetek izgalommal járt együtt. Lehetőségem nyílt arra, hogy megismerjem az elmúlt négy évét, illetve, hogy megismertessem vele az én elmúlt négy évemet.

 Csendesen ült előttem, hang nélkül szürcsölgette a latte-ját, kiélvezve az elegáns csészéből szűrődő aromákat, s orrokat bizseregtető illatokat. Haneul régen is értékelte az efféle apróságokat, és öröm volt látni, hogy ez a tulajdonsága annyi rossz élmény után is megmaradt. Ezen gondolatomon elmosolyodva kortyoltam bele az americano keserű ízébe, amely az utóbbi időben valahogy illett a mindennapjaimhoz.

- Régen utáltad az americano-t – mosolyodott el szelíden, ahogy kedves pillantásával megajándékozott. – Hogyhogy most azt iszol?

- Mindig azt iszom – sóhajtottam. – Az utóbbi négy évben minden nap, amikor csak esélyem van rá.

 Felkuncogott.

- Meglehetősen sokat javult a szókincsed – mondta, azzal visszahelyezte kávéját az asztal tiszta lapjára. Ahogy ezt megtette, az ablakból szűrődő fény rávetült vékonyka kézfejére, ott megvilágítva egy gyönyörű, engem majdnem megvakító szépséget.

- Mondd… – kezdtem bele, megvárva míg kíváncsi szemekkel nem kezd vizslatni. – Mióta vagy házas?

 Egy pillanatra ledermedt. Valószínűleg a közös múltunkra való tekintettel, nem tudta, hogy erre boldogan vagy sajnálkozva feleljen. Még azokban a percekben is, amikor már szinte semmi közünk nem volt egymáshoz, engem, az én lelkemet akarta védeni.

- Három éve – végül válaszolt a kérdésemre.

- Gratulálok – mosolyodtam el őszintén. Én tényleg örültem, hogy talált magának egy férfit, aki megbecsüli és a tenyerén hordozza, ezzel kapcsolatban pedig semmi féltékenységérzetem nem támadt. Boldog voltam, hogy ő is az, komolyan. – Remélem, jól érzed magad vele!

- Nagyon is – engedett fel, ahogy férjére gondolt. – Tudod… Ő építész. Rendkívül kreatív és kedves ember; szeret engem és Yungyeomot is. Rajzolni tanítja a fiamat – itt halkan elkuncogott, feltehetőleg maga elé képzelte szerelme és egyetlen gyermeke képét, ahogy közösen az asztalnál ülve firkálnak valamit egy papírra. Ha anya lettem volna, nekem is hasonló a reakcióm. – Yungyeom imádja.

- Jó ezt hallani – került mosoly nekem is arcomra, ahogy eszembe jutott az a szeretnivaló lurkó. – Már iskolás, nem?

- De igen – bólintott. – Nagyon okos fiú, a tanárok megőrülnek érte.

- Csak ne őrüljenek meg annyira – jegyeztem meg orrom alatt, ha a saját példámból indultam ki.

- Hogy érted ezt? – ráncolta értetlenül homlokát.

- Sehogy – legyintettem, mert erről igazán nem szerettem volna beszélni. Kicsit még többet szerettem volna hallani Haneulról, a családjáról, a férjéről, hogyan jöttek össze, meg ilyesmik. Csak még egy kis ideig őt akartam hallani, nem a saját élettörténetemet.

- Önző vagyok, hogy csak magamról beszélek, nem igaz? – nevetett fel kesernyésen.

- Dehogy vagy – csóváltam meg fejemet, mert Ő minden volt, csak éppen önző nem. – Őszintén, szívesen hallgatlak.

- Azért én is szeretnék hallani rólad – mondta, megérintve az asztalon pihenő kézfejemet, kicsit még meg is szorítva azt, ezzel nyomatékosítva mondandóját. – Tudod, amikor történt az eset az apáddal… El akartam menekülni arról a helyről, és ez sikerült is… viszont hónapokon keresztül hiányoztál nekem, Sehun… Lehet, nem hiszed el, de én tényleg szerettelek; és a végén már úgy, ahogy te is szeretted volna.

- Komolyan? – Őszintén meg voltam döbbenve. Egészen addig a napig nem hittem abban, hogy Haneul valaha szerelmes lett volna belém, viszont ha igazak voltak ott a kávézóban a szavai, akkor muszáj volt megcáfolnom a hitemet.

- Komolyan – simogatta selymes bőrrel borított ujjaival kézfejemet, kedves mosolyt küldve irányomba. – A sok szívás után borzasztóan jól esett, hogy akadt még egy férfi, akinek fontos voltam. És a közelséged és folyamatos támogatásod miatt szerettelek meg… tényleg szerelmes lettem egy nálam tizennégy évvel fiatalabb srácba – itt felnevetett, de pont annyira hirtelen komorult is el. – Éppen ezért sajnáltam, hogy az apád miatt el kellett hagyjalak téged…

- Ne nevezd őt az apámnak, kérlek – rándult halovány vigyorba arcom, csupán egy rövid pillanat erejéig.

- Bocsánat – felelte. – Tudod Sehun, bűntudatom van – váltott témát, viszonylag gyorsan.

- Miért?

- Én nem sokkal később megtaláltam a következő életem központját, a mostani férjemet. Már van is egy kislányom tőle – ahogy kiejtette ajkain, hogy újabb gyereke lett, muszáj volt rákapnom eddig az asztalt bámuló tekintetemet. – Egy éves, a neve Aimi.

- Aimi? – ráncoltam homlokomat. – Miért japán…?

- A férjem japán – adott választ a még teljesen ki nem mondott kérdésemre.

- Szép név – mosolyodtam el. – Az „ai” szerelmet a „mi” pedig gyönyörűt jelent.

- Akkor már értem, miért adta ezt neki – kuncogott fel halkan, kezét ajkai elé helyezve. Az évek alatt nem sokat változott, nem tűnik sem öregebbnek, sem pedig fiatalabbnak; olyan, mint négy évvel ezelőtt. Annyi különbséggel, hogy látványosan boldogabb volt, mint mikor nálunk dolgozott. – A lényeg az – tért vissza az eredeti tárgyhoz –, hogy én jól vagyok. És szeretném, ha később te is találnál magad mellé egy olyan lányt, akit megérdemelsz.

- Ez nem fog megtörténni – nevettem fel, a szokottnál kicsit hangosabban, mert ez a beszélgetés több volt, mint ironikus. Egy lány, akit megérdemlek? Minden szó ellent mondott egymásnak.

- Miért nem?

- A lány, akivel utoljára voltam még ősszel, terhes lett – kezdtem bele hosszú, véget nem érő történetem legelső mérföldkövébe. – A gyerekeket megtartja, mivel ikreket vár, de nem velem fogja felnevelni őket, hanem az újdonsült barátjával.

- Jesszusom – kapta arcához mindkét kezét. – Sajnálom.

- Ne tedd, hidd el, jobb ez így, mindenkinek – küldtem felé biztató mosolyt, miszerint, ha valakinek, nekem ez a felállás tökéletesen megfelelt.

- És – tördelte ujjait zavarban, kíváncsiságtól túlfűtve – a szüleid mit szóltak mindehhez?

- Hát nem sokat. Valójában nem is tudják, de ezután már nem is tartozik rájuk.

- Hogy érted ezt? – vonta össze szemöldökét.

- Kibasztak otthonról még érettségi előtt – mondtam amolyan „Ez van, ezt kell szeretni” stílusban. – Ja, nálam aztán zajlik az élet. Felcsináltam az exemet, a legjobb barátomról kiderült, hogy meleg, kirúgtak hazulról, az iskolában szinte mindenki szívből undorodik tőlem, és valószínűleg még tíz évig nem láthatom a húgomat – összegeztem utolsó tanévemet, olyan hanyag stílusban, ami már engem is meglepett, hát még az előttem ülő nőt.

- Ez rémes – adott hangot tömör véleményének.

- Az – értettem vele egyet. – De tudod, miért viselem ennyire könnyen? Mert minden, szinte egyetlen egy ember miatt történt, aki ha nincs… valószínűleg még mindig téged szeretlek! – Teljesen ledermedt őszinte szavaim hallatán. – Hihetetlen, mi? Hogy ennyi idő eltelte után egy bizonyos sokk kellett ahhoz, hogy ne szeresselek tovább.

- Ez… – egyáltalán nem tudta, mit kellett volna abban a helyzetben mondania. Nem hibáztattam, elvégre nekem sem volt egyértelmű, pontosan mit akartam hallani tőle, hogy egyáltalán akartam-e valamit hallani… nem tudtam. – Hogy értetted azt, hogy miatta? – Jogos volt a kérdés, és talán épp ezért mosolyodtam el.

- Azért rúgtak ki otthonról, és azért gyűlölnek annyira az iskolában, mert összejöttem a tanárommal. – A sokkos arca láttán, valószínűleg nem erre a válaszra számított.

- Sehun…

- Igen tudom, miattam elvesztette az állását, ha nagyobb dobra verik a dolgokat, akkor még börtönbe is kerülhet blablabla… már milliószor átrágtuk magunkat ezen, hidd el nekem! – sóhajtottam halkabban.

- Szóval még együtt vagytok? – kérdezte meg óvatosan, mire csak bólintással válaszoltam. – Mindig sejtettem, hogy a noonakra buksz.

- Ő nem noona – mosolyodtam el, alig hallhatóan kuncogva fel.

- Mi? – lepődött meg. – Akkor tanársegéd?

- Nem – ráztam meg fejemet, hagyva, hogy tincseim ide-oda ugráljanak, kissé elködösítve Haneul látványát. – Idősebb nálam, csak nem nevezem noonának.

- Akkor hogy hívod?

- Többnyire a nevén – mondtam, szinte teljesen észrevehetetlen csillogással szemeimben. – Meg, néha hyungnak.

- H-hyungnak? – kerekedett el a nő szeme körülbelül háromszorosára, mikor realizálta a szavaimat. – Neked egy f-férfival van kapcsolatod?!

- Senki sem gondolta volna, ugye? – kacagtam fel játékosan, nem igazán foglalkozva egykori szerelmem döbbenetével. – Elítélsz miatta?

- Dehogy! – rázta meg fejét azonnal, mintha ez a kérdés egyenesen sértette volna. – Az öcsém is meleg, tudod jól… Csak éppen nálad, nem számítottam erre.

- Hát először én sem – horkantam fel, ahogy visszaemlékeztem arra, mennyire össze voltam zavarodva, mikor Kris a zongora mellé ültetett. – De ma már el sem tudok képzelni mást magam mellett.

- Ennek örülök! – mosolyodott el kedvesen.

 Ezek után nem maradtunk sokat abban a kávézóban; mindketten megbizonyosodtunk arról, hogy a másik jól van, ennyi pedig bőségesen elégnek bizonyult. Kifizettük az italainkat, majd némán, együtt távoztunk a helyiségből, a lehető legkisebb feltűnést is elkerülve. A kellemes hangulatot árasztó objektum előtt megálltunk néhány perc erejéig, csupán azért, hogy illendően elbúcsúzhassunk egymástól.

- Örülök, hogy láttalak – mondta igaz csillogással szemében.

- Én is – válaszoltam. – Sok sikert a későbbiekben!

- Neked is!

 Majd megölelt. Egy cseppet sem bántam, hogy még egyszer utoljára beszívhattam az édes illatát, hogy kezeim közt tarthattam gyenge, törékeny, mégis férfi elméket teljesen elbódító alakját, és hogy egyáltalán megérinthettem őt. Ahogy selymes haja csiklandozta arcomat, felidéződött bennem azaz időszak, amikor még bármit megtettem volna azért, hogy ilyen állapotban lehessek vele. Szó szerint bármit­…

 Mikor már kezdett volna eltolni magától, és elindulni a saját útján, ahogy tekintetünk találkozott, valamiért még nem léptünk el a másiktól. Hosszú perceken keresztül meredtem a hatalmas barna szemeibe, próbálva választ találni hirtelen dermedtségemre.

 Aztán megcsókoltam. Magam sem tudtam miért tettem mindezt, de egyszerűen lehajoltam hozzá, s hosszasan ízleltem a sokáig csak tiltott gyümölcsként emlegetett ajkakat, melyek gondolkodás nélkül viszonozták a gesztust. Édes volt, rendkívül kellemes, és képzeletek felülmúlóan puha… egyszerűen tökéletes, ahogy világ életemben hittem. Haneul csókja fenséges volt, csak szimplán hibátlan…

 Mégis egy elég volt belőle.

Elváltam tőle, majd egy mosoly kíséretében búcsút intettem annak a nőnek, akiért éveken keresztül, teljesen odavoltam. Az illatát, a külsejét, az ölelését, a mosolyát és a csókját, mind az elmémbe véstem, hogy egy nap majd visszaemlékezhessek rá, hogy igen, én belé szerelmes voltam. És hogy örültem-e annak, hogy megcsókolt? Igen, nagyon is. Megismételném? Nem, nem hiszem.

 Haneul tökéletes volt… a férjének. Nekem már ott volt Kris; és nem akartam helyette senkit.

***

 Az érzés, amikor a kezedbe kapod az érettségi bizonyítványodat, valami felülmúlhatatlan szabadságot ad. A Haneullal való találkozásom óta, eltelt egy kis idő, méghozzá annyi, hogy már emelt fővel távozhattam az iskola épületéből, azzal a tudattal, hogy soha a büdös életben nem kell még egyszer betennem a lábam oda.

 Jongdaevel karöltve sétáltam ki az objektumból, megtorpanva egy bizonyos ponton, hogy bevárhassuk Xiumint és indulhassunk… őszintén nem tudom, hova.

- Chen – szólaltam meg halkan, a párját kereső fiúra pislantva. – Hova is megyünk pontosan?

- Meglepetés – kacsintott hamiskásan, továbbra sem akarva elárulni ezt a meglepetés dolgot. Aish, tényleg rohadt kíváncsi voltam, miért volt majdnem minden ismerősöm totál besózva, de annak jobban örültem volna, ha rögtön beavatnak. – Amúgy mikor utaztok Yifannal? – érkezett hirtelen a kérdés, sokkal gyengébb és szomorkásabb hangon.

- Elvileg ma este – feleltem egyszerűen, nem nézve a srác szemébe. Erre a beszélgetésre egyáltalán nem vágytam, hiszen ez egyet jelentett a búcsúzkodással… én pedig még nem álltam készen megválni a legjobb barátomtól. Sem akkor, sem pedig később.

- Hiányozni fogsz – mondta keserű mosollyal ajkain, olyan halkan, hogy még nekem is nehézkes legyen meghallani mindezt.

- Te is nekem!

 És abban a pillanatban esett be Xiumin, lihegve, tetőtől talpig totál kinyalva. Zakót viselt, nyakkendőt, tökéletesre vasalt nadrágot, és bakker, lakkcipőt. Már tényleg nagyon tudni akartam mit titkoltak előlem, és mire volt akkora felhajtás, hogy a legkényelmesebb ruhákat hordó ismerősöm hajlandó legyen ilyen elegánsan megjelenni.

- Mehetünk? – kérdezte a hörcsögarcú, mire szerelme mosolyogva bólintott egyet.

- Sehun – fordult felém az említett. – Vezethetek én?

- Persze – egyeztem bele ezúttal könnyedén abba, hogy Jongdae kerüljön a volán mögé, én pedig mellé az anyósülésre.

 Az utunk csendben telt, a rádióból halkan szólt a zene, amely szerencsére nem tette kellemetlenné a csendünket. Az ablakon kimeredve kémleltem az utcákat, abban reménykedve, talán rájövök arra, hova voltunk hivatalosak. Jongdae és én az érettségi miatt eleve egy kicsit kiöltöztünk, de Xiumin direkt csípte ki magát, s izgatottan mocorgott a hátsó ülésen, akár egy kisgyerek. Semmi ötletem nem volt a délután folytatását illetően…

 Jongdae a város legszéléig vezetett minket, egy szinte teljesen üres, mégis élettel teli parkba, melyben a cseresznyefák virágzása gyönyörűvé tette az átlagos tájat. Egy kisebb ösvényen sétálva értünk el egy viszonylag nagyobb pagonyba, melynek legvégén, a virágzó fákkal körbefogott részen egy aprócska oltár állott, előtte pedig egy varázslatos, szemeket elkápráztató, hófehér ruhás lány, igen nagy pocakkal.

 Elképedve meredtem volt barátnőmre, akin a mennyasszonyi öltözék valami hihetetlenül szépen festett. Haja le volt engedve, így az lágyan simogatta hátát, arcán halovány smink díszelgett, és szemei a boldogságtól csillogtak.

 Mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie; Sulli és Ren, a szüleik, a pap, Chen, Xiumin… még CL és Kris is. A szinte már fehér hajú lány elégedetten ácsorgott párom mellett, egy szimpla, mégis nagyon csinos nyári ruhában. Yifan viszont; elállította a lélegzetem is a kicsit hosszabbra hagyott szőke fürtjeivel és a laza hófehér felsőjével. Komolyan, akár egy romantikus regény főszereplője.

- Ez volt az a hatalmas titok? – fordultam a mögöttem álló két fiú felé, kiknek ajkain meghatódott mosoly pihent. – Miért?

- Tudod Sehun – lépett elém párom, gyengéden fogva meg kezemet. – Sulli hívott meg mindnyájunkat, ugyanis…

- A szertartás után megyünk, igaz? – fejeztem be helyette mondatát, azért kérdésként formálva meg a végét, reménykedve egy megerősítésben.

- Igen – bólintott keserű mosollyal ajkain, megszorítva kézfejemet. Lelkiekben, meg úgy sehogy sem álltam készen erre a lépésre, mégis meg kellett tennem, a saját és Kris érdekében is.

 Mindenki csak rám várt; az eskető és a két szerelmes már a helyükön álltak, a családtagok és a bárátok figyelmesen nézték a mennyasszonyt és a vőlegényt, csupán Kris és én hiányoztunk a meghívottak sorából. Belekaroltam hát egykori tanáromba, hagyva, hogy magabiztosan Xiuminék mellé vezessen, hogy ott állva nézhessük végig, miként fogad örök hűséged az a lány, aki régen engem szeretett.

 A cseresznyevirágok hullása közben, enyhe szélben hagyta el mindkét fél ajkát a boldogító igen, melyet egy házassági csókkal pecsételtek meg. Nem hittem volna, hogy két élet összekötése ennyire nagy örömmel fog majd eltölteni, de így történt; elmondani nem tudtam volna, mennyire boldog voltam, amiért Sulli és Ren egymásra találtak. Nem gondoltam volna, hogy pont az ő esetükben fog ellágyulni a szívem, de a hit azért van, hogy megcáfolják, nem?

 Tapsvihar közepette dobta el a kezében tartott csokrot az immáron feleség, hangos kacagást engedve ki ajkai közül. A gondosan elkészített, meglehetősen tetszetős virághalom egy szempillantás alatt érkezett a mellettem álló szőkeség kezébe. Kris teljesen elképedve meredt a hirtelen birtokába jutott, színes csokorra.

- Hoppá, ez jelent valamit! – nevetett hangosan MinKi. – Sulli, ha mázlid van, Sehunnal együtt babázhattok!

 Az újdonsült férj megjegyzésére csak megforgattam szemeimet, s a teljesen elpirult páromra pillantottam, aki úgy meredt a csokorra, mintha az élete múlt volna annak szorításán. Komolyan aggasztott, hogy ennyire ledermedt egy idióta szokás miatt, ami… így jobban belegondolva engem is zavarba hozott. De azokban a percekben nem értünk rá ilyesmiken agyalni.

- Kris – érintettem meg vállát óvatosan, mire végre rám emelte tekintetét. – Azt hiszem mennünk kellene…

- Igaz! – éledt fel egy pillanat alatt, de a felébredése is csak addig tartott, míg ő rá nem jött, hogy mi következett.

 A körülöttünk álló barátokra pillantottunk, kiknek jókedve abban a percben szállt el, ahogy gyászos ábrázatunkra pillantottak. Mindannyian tisztában voltunk az elkövetkezendő párbeszédek súlyosságáról, elvégre azok volt az utolsók.

- Nos – sóhajtott kisebbet CL, megtörve a halott csendet – itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk, nem? – erőltetett mosolyt arcára, de láttam rajta, hogy számára sem volt ez könnyű menet.

 Először páromhoz lépett, megölelte őt, mondott neki még egy-két dolgot, majd átjött hozzám, s hosszasan a karjai közé zárt.

- Sok sikert nektek Japánban! Aztán hódítsátok meg az ottani yaoi fanokat! – nyomott csókot arcomra, könnyeivel küszködve. – Hiányozni fogsz Fisz!

- Hah! – fájdalmasan felnevettem, régi becenevem hallatán. – Te is nekem…!

 Elengedtem szép, nőies testét és egy utolsó mosolyt küldtem felé, mielőtt a pityergő feleséghez léptem volna, kacagás közben ölelve meg őt is. Nagyokat szipogott, teljesen összekönnyezte a vállamat, s olyan erősen szorított magához, mintha sosem akarna elengedni.

- Hitted volna, hogy a novemberi eset után még hiányozni fogok neked? – kérdeztem viccelődve egykori szemét viselkedésemmel, amelyre akkor nyáron csak egy nevetést kaptam válaszul, amely tökéletesen magába foglalt mindent, amit tudni akartam.

- Hitte a franc! – törölte meg szemeit, kissé elkenve eddig makulátlan sminkjét. – Vigyázz magadra, jó? És… kérlek írj nekem, hogy tudjam a címedet, meg minden. Megígéred?

- Megígérem – mosolyodtam el szomorkás arca láttán, de épp akkora lyukat éreztem mellkasomban, mint ő, ebben biztos voltam. – Gratulálok Sulli, tudom, hogy jó anya leszel. De helyettem is szeresd a kicsi Sehunkákat, rendben? És légy jó feleség, meg a többi…

- Rendben – kuncogott fel, két szipogás között, mikor végre elengedtem terhes lényét. Megsimítottam vállát, s Renhez értem, akivel csupán csak egy kézfogással búcsúztunk el, a közös pillanatokra és egy bizonyos emberre emlékezve, egészséges mosollyal arcunkon.

- Vigyázz Sullira, meg a kölykökre, jó?

- Úgy lesz!

 A szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni, azt hittem szétszakad a mellkasom, ahogy a fülemben lüktető vér pillanatról pillanatra egyre hangosabb lett; Xiumin és Jongdae következtek ebben az idegtépő sorban.

 Először a színésztanonchoz léptem, ki egy hosszas öleléssel kezdte meg elköszönését, a lehető legszebb baráti gesztusokkal fűszerezve meg a pillanatot. Ahogy kissé eltoltam magamtól, és a mindig nevető, ezúttal szomorúan csillogó szemekbe néztem, szavakba önteni nem tudtam, mennyire hálás voltam a sorsnak, hogy megismerhettem őt. Nélküle… biztosan nem lettem volna ott, ahol akkor voltam. És bár mindezt nem tudtam megköszönni neki – mert egy nap is kevés lett volna hozzá –, reménykedtem abban, hogy észrevette hálámat.

- Remélem most már nyugtotok lesz – mosolygott, kedvesen simítva meg karomat. – Örülök, hogy megismertelek, kölyök. Egy élmény volt!

- Kösz, de ez a te esetedben is így van – nevettem fel halkabban, ahogy ismételten megöleltem alacsony, hihetetlenül szeretnivaló testét, amely az utóbbi hónapokban baromi fontos lett nekem. Majdnem annyira, mint maga Jongdae… – Vigyázz Chenre, jó? Érzékeny a lelke, még ha nem is mutatja ki – suttogtam fülébe, kérésemet pedig egy bólintással elintézte.

 Elléptem az egyetemistától, hogy fejest ugorhassak abba a gödörbe, amiből sanszos volt, hogy nem tudok majd kimászni. Ahogy Jongdaere tekintettem, rögtön könnyek szöktek szemeimben, s alig bírtam visszatartani a sírásomat. Nem, még egyáltalán nem álltam készen arra, hogy elengedjem a legjobb barátomat, a testvéremet, a támaszomat… az egész életem tartóbástyáját.

- Ide is elérkeztünk – szólt hirtelen, elfojtott hangot hallatva, amitől legördült arcomon a legelső könnycsepp.

- Aish, fogd be! – szipogtam, ahogy hirtelen magamhoz rántottam, s fejemet vállába nyomva kezdtem bőgni, akár egy elsős kisgyerek, iskolakezdés előtt. Éreztem, hogy teljesen nedves lett a mellkasomhoz közeli ruha, ezáltal tudtam, hogy ő sem fogta vissza az egerek itatását.

- Bakker, most jöttem csak rá, mennyire fog hiányozni az a szerencsétlen fejed! – nevetett fel keserűen, eltolva magától, kisírt szemekkel meredve arcomba, hüvelykujjával letörölve patakokban folydogáló könnyeimet. Ahogy fájdalmas, mégis mosolygó vonásaira pillantotta, azt hittem ott helyben meghalok! Nem akartam, egyszerűen nem akartam megválni tőle! Az Istenit a legjobb barátom volt, az ember, akiért felkeltem anno nap mint nap és most… ilyen szimplán el kellett hagyjam!

- Rohadt unalmas lesz nélküled Tokyo, remélem tisztában vagy vele – válaszoltam hasonló stílusban, azt érezve, mindjárt kettészakadok. Ha valaki megkérdezte volna, miért éreztem ekkora fájdalmat, a válaszom könnyen kitalálható, mégis talán bonyolult lett volna: Nem az elválást fájt, koránt sem, elvégre az emberek költöznek, előbb-utóbb a kapcsolatok megszakadnak. Tisztában voltam ezzel, és nem is ez okozta a kínomat. A tudat, hogy a többé nem ugorhatok be hozzá, hogy több száz kilométer fog minket elválasztani egymástól, hogy nem lesz velem a későbbiekben, a hátam mögött, hogy nem fedez többé… Ez volt az, amibe bele tudtam volna pusztulni.

 Nem akartam elengedni őt, mégis muszáj volt; így még egyszer utoljára megöleltem, hosszasan kiélvezve azt a végtelennek tűnő pillanatot, beletúrva azokba a selymes, barna tincsekbe, amiket régen unaloműzésképp piszkáltam. Hirtelen, azok a megszokott, semmilyennek tűnő dolgok kezdtek mindennél többet jelenteni; egy mosoly, egy érintés, néhány gesztus… és egy teljes gyerekkor.

- Kösz, hogy ennyi éven keresztül elviselted a szerencsétlen fejemet – váltam el tőle, ezúttal ténylegesen normális testhelyzetből szólva hozzá. Kijelentésemre csak hangosan felnevetett.

- Még háromszor ennyit is örömmel elviselnék!

- Köszönöm – sóhajtottam. – Tényleg hálás vagyok neked…

- Nem kell mondanod – akasztott meg a beszédben. – Tudom.

- Ez esetben, oda is adnám az ajándékodat – mondtam, sokat sejtető mosollyal arcomon, kiélvezve meglepett mimikáit, ahogy zsebembe nyúltam s kivettem belőle Audim slusszkulcsát. – Szeretném, ha a tiéd lenne.

- Baszki, nekem akarod adni a kocsidat?!

- Igen. Japánban már nem sok hasznát venném, sehogy sem tudnám magammal vinni, eladni meg nem akarom – rántottam meg vállaimat. – Neked meg amúgy is nagy szükséged van egy autóra, és pontosan tudom, mennyire vágytál már egy ilyenre.

 Nem mondott mást, csupán újra átölelt, ezúttal gyengédebben, sokkal több szeretettel s kevesebb keserű búcsúval; ez pedig látványosan megkönnyítette az utolsó intést is, amit a kis csapat felé küldtem: CL, Sulli, Ren, Xiumin és Jongdae, ég veletek!

 A repülőn ülve, azt hittem megőrülök; minden megvolt, aminek meg kellett lennie, semmit sem hagytam hátra, és az összes ügyem elintézésre került, még a felszállás előtt. Mégis, feszült voltam, alig bírtam nyugton maradni, lehetetlenségnek tűnt nem hevesen verő szívvel várni az ismeretlen jövőre, amely totálisa megrémisztett.

 Az ablakból jól látható, szemeket elkápráztató látvány egy cseppet sem segített a lelki nyugalmam helyrerakásában. Elképzelni nem tudtam, az elkövetkező napjaim kimenetelét, ott helyben még arról sem volt fogalmam, mit fogok kezdeni magammal egy idegen városban. Dolgoznom kellene? Továbbtanulnom? Vagy csak unatkozó feleséget játszva otthon ülni és nézni ki a fejemből? Aish, azt hittem ott a gépen kapok embóliát!

 Váratlanul egy kéz simította meg enyémet, kissé még meg is szorítva azt, egy másodperc alatt csendesítve el a vihart fejemben. A hosszú zongoraujjak tulajdonosára emeltem tekintetemet, de csupán egy kedvesen csillogó szempárt és egy bíztató mosolyt láttam magam előtt. Éreztem… éreztem, hogy nem volt mitől tartanom. Ahogy rám mosolygott, valamiért biztos lettem abban, hogy jó döntést hoztam anno, amikor beengedtem őt az életemben. Igen, az eddigi tizennyolc évem egyik legszerencsésebb megrémülése volt, ezt tudom jól.

 Kis idő elteltével hagytam, hogy a fáradtság álma végre valahára elnyomjon; normális esetben nem engedtem volna, hogy utazás közben egy percre is lehunyjam a szemeimet, akkor mégis megtettem. Valahogy úgy éreztem, biztos lábakon állok.