40. fejezet

40. fejezet

 Április. Világ életemben gyűlöltem ezt a hónapot, mivel ekkortájt már mindenki átcsapott a flower stílusba, és minden velem szembe jövő úgy festett, mintha a nagymamám virágoskertjéből szakították volna, mint egy szál rózsát. Tavasszal, de leginkább áprilisban, mindig úgy éreztem magam, mintha egyetlen gazként álldogálnék egy mezei rét közepén, nárciszokkal, tulipánokkal meg minden ehhez hasonló idióta szivárványos növénnyel körülvéve, melyek csak úgy ragyogtak a bennük tomboló ártatlanságtól. Fene se hitte volna, hogy néhány buzis mályvakardigántól az összes bunkónak kinéző srác, egyszerre szent szűzzé változik. Olyan voltam egy túlzsúfolt utcán áprilisban, mint punk skinhead a hippik között… Azt hiszem ezt részleteznem sem kell, ebből mindenki rájön, mire gondoltam pontosan. A lényeg az, hogy nem csíptem ezt a hónapot, és nem csak azért, mert kívülállónak éreztem magam azzal, hogy nem váltottam hirtelen idol fashion-re. A másik ok, amiért a seggem legeldugottabb pontjára sem kívántam a tavasz közepét, az a születésnapom volt. Minden évben április 12.-e volt az a nap, amit szívem szerint kihajítottam volna az ablakon, azt is elfelejtve, hogy ez a dátum benne van a naptárban. Esküszöm még a karácsonynál is jobban utáltam, valószínűleg azért, mert ekkor minden rólam szólt, vagy legalábbis rólam kellett volna, mert a szüleimet ismerve, nem igazán foglalkoztak egyetlen fiúk születésnapjával. Logikusan következtetve a családi állapotomból, tuti a gyerekkoromban ért inzultusok és meg nem történt boldog április 12.-i napok után fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a szülinapozás szar. Az őseimtől ugyan nem, de a személyzettől, Jongdae-től és később Yunseotól mindig megkaptam azt a mennyiségű szeretetet és ünnepi hangulatot, amelyet születésemtől fogva megérdemeltem volna. De mivel már egészen kiskoromtól kezdve ez az egész „születésnapom van” téma távol állt tőlem, így a tizennyolcadik életévem beteljesülését jelképező reggelen sem éreztem magam máshogyan. Legalábbis az elején.

- Sehun-ah! – hallatszott korán reggel egy csilingelő kislányhang, amelynek tudatosítása után halvány mosoly terült szét arcomon, ahogy hagytam, hogy a csöppség berontva szobámba, a nyakamba ugorjon. – Boldog szülinapot!

- Köszönöm – mosolyodtam el, miközben átöleltem pici testét.

- Milyen érzés? – kérdezte hatalmasra kerekedett szemekkel, miközben kíváncsian meredt rám.

- Micsoda?

- Hogy hivatalosan is felnőtt lettél! – vágott egy fejet a lány, mintha már legelőször is értenem kellett volna célzását, amelynek tudatosítása után, halkan felnevettem.

- Hát… – gondolkoztam el egy pillanatra – olyan, mint eddig.

- Aish Sehun-ah, nem tudnál pontosabban fogalmazni?

- Mit fogalmazzak ezen pontosabban? – nevettem fel hangosan testvérem különös kérésén, majd megragadtam a kislányt, és az ölembe ültettem őt, hagyva, hogy a gyerek értetlenül pislogjon irányomba. – Tudod Yunseo, a kor szinte semmit sem számít. Jó, most már azért nekem is több mindent szabad csinálnom, de nem érzem öregebbnek magam.

- Hát jó – rántotta meg a vállát a csöppség, mielőtt még újra felcsillanhattak volna szemei, melyek izgatottan fürkésztek azokban a korai órákban. – Oppa, mit fogsz ma csinálni?

- Hogy érted? – vontam össze szemöldököm, mert hétköznap, ébredés után ritkán voltam a toppon, pláne akkor, amikor még születésnapom is volt.

- Tuti bizti, hogy bulizni mész, nem? Már tizennyolc vagy, te mondtad, hogy több mindent tehetsz… vagy nem lesz semmi?

- Személy szerint nem terveztem leinni magam ma este – vontam meg vállam mosolyogva, ahogy lassan a szőnyegre helyeztem testvérem testsúlyát, megbizonyosodva arról, hogy tényleg megállt a saját lábán. Nála sosem lehetett tudni…

- Oh, értem már – mosolyodott el sokat sejtetően, miközben háta mögött fonta össze ujjait, kissé elkezdve ringatni csípőjét, mint aki minden titkomra rájött.

- Micsodát?

- Ma este ugye Kris oppánál leszel? – vette lejjebb hangerejét, még közelebb is lépett hozzám, hogy tényleg senki nem hallhassa meg beszélgetésünket, amin önkényesen mosolyodtam el. Valahogy mindig vigyorgásra késztetett, amikor Yunseo kimondta tanárom nevét, és nem csak azért, mert húgom hihetetlen édesen bírta megformálni eme betűket. Egyszerűen csak, jó volt hallani tőle… Senki meg ne kérdezze miért, erre nem lehetett megfelelő szavakat találni. Viszont, amit pontosan mondott, már nem volt ennyire örömteli, az egyszer biztos…

- Nem hiszem – ráztam meg végül fejemet, keserű mosollyal arcomon.

- Hogyhogy?

- Valószínűleg azt sem tudja, hogy születésnapom van – vontam meg vállam szomorkásan, bár semmi okom nem volt keseregni, mivel Krisnek honnan kellett volna tudnia, mikor születtem? Én sem tudtam, ő mikor bújt ki az anyjából pontosan.

- Akkor ma hazajössz?

- Elvileg – mosolyodtam el, mire a kislány is küldött felém egy gyönyörű vigyort.

- Okéka. De ha mégsem alszol itthon, akkor sok sikert! – azzal meglibbentette hosszú fekete tincseit, és kiszökkent a szobámból, akár egy mesefilm lelkes figurája. Mégis, hogy értette azt a bizonyos „sok sikert”-et? Aish, inkább nem akartam megtudni, nehogy összeomoljon azaz ártatlan kép, amit a testvéremről alkottam az utóbbi nyolc évben.

 Nagy nehezen levánszorogtam az emeletről, mert így, hogy még születésnapom is volt, fele annyi energiával sem rendelkeztem, hogy végigtoljam azt a napot, mint normálesetben. De mivel muszáj volt elmennem suliba, ezért kedvesen elfogadtam a személyzet gratuláló szavait, melyek természetesen a betöltött életkorommal függtek össze, majd gyorsan kisprinteltem az ajtón még elkerülve ébredező szüleimet, és bepattanva az autómba, elindultam az iskola felé. Egész úton azon morfondíroztam, hogyan lehetne észrevétlenül túlélnem ezt a huszonnégy órát, anélkül, hogy bárkinek is feltűnne, ma van tizennyolc éve, hogy a világra jöttem.

 Kiszálltam a kocsiból, és megpróbáltam észrevétlen maradni majdnem mind diák számára, hogy még véletlenül se kívánhassanak nekem semmi jót, meg ehhez hasonlókat. A faszomat sem érdekelte az álszent ünneplésük, ami az esetek kilencvenöt százalékában sosem rólam vagy más szituációban az adott szülinaposról szólt. Odabasztak egy köszöntést, meg egy gyér mosolyt, aztán ennyi volt; ezért minek kellett venni a fáradtságot, ha tényleg ívben szartak a dologra? Nekem udvariasságból senki ne tegye a szépet! Meg amúgy se!

 Felosontam a terembe, viszonylag sikeresen véve a fejemben élő akadályokat, mert egészen addig a bizonyos ajtóig nagyon senki sem ragaszkodott a felköszöntésemhez, mondjuk iszonyat kevesen lézengtek akkor a folyosókon. Többségük abban a tanévben érkezett gólya volt, akik még nem nagyon ismerték a rendszert, de végzős szerencsémet kihasználva nem kellett betanítanom őket. Elmúltak már azok az idők, amikor Oh Sehun uralkodott a gimnáziumban; természetesen még mindig én töltöttem be az alfa szerepét – amit azért titkon el is vártam, mert én mégiscsak én voltam –, de az utóbbi néhány hónapban teljesen leszoktam mások terrorizálásról. Nem mintha eddig mindenkit szarrá vertem volna, de volt egyfajta tekintélyem, amely akkor éleződött ki látványosan, amikor végigvonultam azon a bizonyos folyosón. Ó, azok a szép, amerikai momentumok, amikor csak a termemig mentem el, de mindenki a bugyijába csinált, csak azért, mert megjelentem. Bevallom, eléggé élveztem az akkori helyzetet, de végzősként, és sok – eléggé eseménydús – hónappal a hátam mögött, már nem vágytam arra a kirívó figyelemre, amit gimnazista életem első három évében megkaptam. Ez az utolsó egy év látványosan nyugisabb volt, és nem hazudok, ha azt mondom, Kris miatt. Amíg meg nem ismertem, minden olyan volt, mint előtte: játszottam a faszagyereket, sorra dugtam a lányokat, alkoholizáltam rendesen, lelki nyomorban tengettem a mindennapjaimat egy olyan végkifejlet után ácsingózva, amely szebb a valóságnál. És miután megjelent… azt hiszem elértem egy olyan szintet, amit már haladásnak lehetett nevezni; megnyíltam neki, párkapcsoltba kezdtem – ami még mindig olyan volt a számomra, mintha egy majmot tanítanának számtanra –, és visszafogtam magam. Olyannyira lenyugodtam, hogy annak létezése szinte teljesen tapintható volt az intézmény falain belül. Megmaradt az irántam táplált tisztelet és félelem egyaránt, bár az utóbbi nem volt állandó a diáksereg életében. Nem fostak attól, hogy egyszer csak úgy random beverek nekik egyet, ami az elmúlt években jellemző volt rám. Azt hiszem, csak idő kellett nekem, meg egy szőke pasi, aki történetesen Wu Yifan névre hallgatott.

 Fáradtan benyitottam a terembe, és konkrét szívroham ért utol.

- BOLDOG SZÜLINAPOT SEHUN! – ordította mindenki egy emberként, ezzel lökve engem majdnem a halál szakadékának szélére. Komolyan, annyira megijedtem, hogy még beletelt néhány percbe, amíg rendeződött a szívverésem, és képes voltam felfogni mi is történt. Az osztályom meglepett; mindannyian vigyorogva álltak egy kupacban a terem közepén, mintha életük legnagyobb célját érték volna el. Nem gondoltam, hogy a születésnapom ekkor felhajtást igényelt volna, de megehette a fene, ez ellen nem tehettem semmit.

- Köszi gyerekek, nagyon jó arcok vagytok, de erre semmi szükség nem volt – emeltem magam elé kezem, egyfajta tiltakozásként jelezve nekik, hogy tökéletesen meglettem volna az őszintétlen jókívánságuk nélkül is, de nem; muszáj volt kisebb bulit is csapni. Eszem cseszem ilyenkor, komolyan. Kijelentésemen persze mindenki csak nevetett, mondván, mennyire „cuki” volt tőlem ez a megnyilvánulás. Ez kurvára nem cuki volt, hanem csak finomabban fogalmaztam meg, hogy hagyjanak békén a faszságaikkal. Aish, megtehettem volna, hogy elküldöm őket melegebb éghajlatokra, de a reggeli kómás hangulatom valahogy megakadályozott ebben. Óvatosan átvergődtem magam a diákseregen, és levágtam magam Jongdae mellé, aki szerencsémre, nem nagyon vett részt ebben az ünneplős baromságban.

- Isten éltessen! – mosolyodott el, ahogy mellé érkeztem.

- Kösz – biccentettem feléje, mert tőle tényleg jólesett, hogy kimondta ezeket az egyszerű szavakat. – Miért nem csaptad le az ökröket, hogy nem kell semmi ilyesmit csinálniuk? – kérdeztem kicsit közelebb hajolva hozzá, reménykedve abban, hogy a csürhe nem hallott meg.

- Többen vannak és még hülyék is – vont vállat az idősebb. – Ha valami ellenvetésem lett volna, leszarják, hogy a legjobb barátod vagyok, egy szó nélkül meglincseltek volna.

- Jogos – röhögtem fel halkan, mivel a fiú feltételezése még valós is lehetett volna, már amennyire az idióta osztályomat ismertem.

- Mi a terved a délutánra, hogy már hivatalosan is nagykorú vagy? – érdeklődött kíváncsian, nem is igazán törődve a körülöttünk lebzselőkkel.

- Őszintén fogalmam sincs.

- Nem mész át a tanár bácsihoz? – kérdezte pajkos mosollyal arcán, mire megforgattam szemeimet, mivel nem csíptem, amikor így beszélt rólunk. Nem azért mert tiszteletlen lett volna, csupán azokban az esetekben, mikor Jongdae elővette a perverz arcát, valahogy mindig megijedtem tőle.

- Nem terveztem.

- Nocsak, csak nem kihűltek nálatok a dolgok? – húzta fel szemöldökét, továbbra is kissé gúnyosan méregetve engem.

- Nem – vontam vállat, ezzel jelezve a fiúnak, hogy ejtsük a témát. Több évnyi ismeretség után, Chennek valahogy nem sikerült olvasnia a jeleimből, mert mélyen legbelül egy barom volt.

- Nem tudja, hogy szülinapod van, mi?

- A leghalványabb gőze sincs róla!

- Aish Sehun! – sóhajtott hatalmasat legjobb barátom, mintha balfaszságom skálája kiakadt volna az elméjében. Mondjuk, lehet tényleg ezt történt. – Lefogadom, hogy te is szívesebben lennél vele, mint totál egyedül, vagy a kis rajongóiddal, nem igaz?

- De – fújtam ki eddig tüdőmben tárolt levegőmet, lassan túrva bele hajamba.

- Akkor meg ne játszd itt az ártatlan szűzkislányt, hanem emeld fel a segged, és menj el hozzá!

- Most?! – akadt fenn a szemem hangsúlyozásán, mert Jongdaenek nem volt szokása így viselkedni.

- Dehogy most, te barom – forgatta fáradtan szemeit. – Még csak az előbb kezdődött a nap, ráadásul vele lesz az első óránk, nagyokos.

 És tényleg így volt. Alig néhány perccel később Yifan lépett be a terembe, ezzel teljesen megszüntetve az osztályon belüli susogásokat, hogy mindenki koncentrálhasson a törire. Mondjuk nekem eleve nem ment, mert Kris volt a tanárom, aki csupán megjelenésével elvonta a figyelmemet, így egy minimális esélyt sem láttam a történelem tanulásra. Ugyanolyan tökéletes volt, mint mindig; fekete farmer, vászoncipő, fehér felső és egy laza zakó. Mint egy amerikai egyetemista komolyan, annyira dögösen festett azokban a lezser cuccokban. Kedvesen ránk mosolygott, majd minden kertelés nélkül belevágott az órába, olyan sebes tempóban, mint még soha. Yifan amúgy nagyon jó tanár volt, érdekesen adott elő mindent, bár akkor sem tudtam volna rá figyelni, ha középkori menyasszonynak öltözik be a tanítása érdekében. Túlságosan el voltam foglalva a formás fenekével, ami bakker, az összes nadrágjában remekül mutatott. Az óráin olyan voltam, mint egy kielégületlen kamaszlány, mivel olyan hangosan sóhajtoztam minden egyes alkalommal, amikor háttal fordult nekem, hogy gyakran Jongdae még bokán is rúgott, hogy az orgazmusaimat tartsam meg magamnak. Ha nem nyáladzottam rá patakokban, akkor semmit sem műveltem esküszöm…

 Váratlanul egy pisszegést hallottam magam mellől, amit először nem vettem figyelemben, de egyre hangosabban érte el fülemet az idegesítő hang, így kissé ingerülten fordultam a kíváncsi osztálytársam felé.

- Mi van? – tátogtam a lány irányába a szavakat, hogy gyorsan mondja, mit akar tőlem. Nem volt nekem ilyesmikre időm.

- Mit csinálsz ma délután? – suttogta reménykedő tekintettel, amitől szívem szerint megforgattam volna szemeimet. Már megint?

- Most mondom, hogy nem megyek veled sehova – fordultam vissza a tanár irányába, nem foglalkozva a lány megdöbbent íriszeivel.

- De…

- Mi az? – sandítottam rá ismételten, egy kicsit hangosabban szólítva meg őt. – Még sosem utasítottak vissza?

- Sehun, igazán hálás lennék, ha nem az én órámon törné össze Jieun szívét – mordult rám váratlanul tanárom, megpróbálva idegesnek vagy egy minimálisan bosszúsnak tűnni, de ahogy belenéztem barna íriszeibe, láttam bennük megcsillanni az öröm elég nagy mennyiségét. Tudtam, hogy jól esett neki, hogy – ezúttal – sikeresen koptattam le magamról az egyik rajongómat.

 Meglepő módon, a napomnak viszonylag hamar vége lett. Persze egészen az utolsó órám végéig, folyamatosan fogadtam a jókívánságokat, köszöntéseket, és néha még az óvatosan zsebembe csúsztatott ajándékokat. Hihetetlen volt, hogy egyesek, mennyire egyszerűen voltak képesek becsempészni valamit a kabátomba, így amikor belenyúltam abba, megszámlálhatatlan mennyiségű telefonszámot, kupont, néha még szerencseérmét találtam benne. Egy idő után szemetesnek kezdtem érezni magam, viszont akadtak olyan dolgok is, amiknek hasznát vettem a későbbiekben; például szerváltam egy kedvezményes kártyát (vagy mi a tökömet), amivel fél áron vásárolhattam a város összes zeneboltjában. Oké, beismerem, hogy ennek a szülinap dolognak, azért volt valami előnye is. A kedvencem még mindig az volt, amit Jongdaetől kaptam; Xiumin lopott nekem a színházból egy ősi, kínai érmét, olyat, aminek a közepén egy négyzet alakú lyuk volt, és barátom ezt egy nyaklánccá fűzte nekem. Baromi jól nézett ki, és boldog voltam, hogy emlékezett arra, hogy még évekkel ezelőtt elvesztettem egy hasonló tárgyat, amit imádtam. Hiába, Jongdae volt a legjobb barátom.

 Kissé fáradtan léptem ki az iskola kapuján, sietve, hogy elérjem autómat, és minél előbb messzebbre kerülhessek attól az intézménytől, amiben csak az agysejtjeim döglöttek ki. Már épp szálltam volna be, amikor egy ismerős női hangot hallottam meg magam mögött, kedvesen csengeni.

- Megint menekülsz? – kérdezte nevetve, mire nekem is egy mosoly került az arcomra, miközben lassan megfordultam, és az aranyosan csillogó barna szemeibe pillantottam.

- Ismersz, tudod milyen vagyok.

- Igen tudom – mosolyodott el halványabban, cipője orrát fürkészve néhány pillanatig, mintha az érdekesebb lett volna nálam. – És hova mész?

- Yifanhoz – vontam meg vállam.

- Ünnepeltek?

- Nem éppen – ráztam meg óvatosan fejem, ahogy közelebb léptem a lányhoz. – Csak úgy… elleszünk.

- Sejtem, ez a mondat mit takar – nevetett fel halkan, valami perverzségre gondolva, mondjuk megértettem őt, elvégre rólam volt szó.

- Miért jöttél? – kérdeztem a közepébe, mert bár nem zavart a társasága, érdekelt, hogy miért látogatott el a suliig, akkora pocakkal, mint amekkora neki is volt.

- Gondoltam személyesen is felköszöntöm a gyerekeim vérszerinti apját. Szóval… – lépett hozzám közelebb, majd kedvesen megölelve, egy puszit nyomott arcomra. – Boldog születésnapot, Sehun-ah!

- Köszönöm Sulli – viszonoztam ölelését, nem foglalkozva a minket idegesítően fixírozó diáksereggel, akik valószínűleg már egy ideje nem tudták hova tenni a kapcsolatomat a lánnyal. Köztudott tény volt, hogy szakítottunk, és utána nem is nagyon beszélgettünk, egészen addig a pillanatig, míg össze nem futottunk az étteremben. Azután, valahogy nagyon jó lett a kapcsolatom az exemmel, valószínűleg azért, mert mindketten boldogok voltunk, és így lehetőségünk adódott arra, hogy jobban megismerjük a másikat. Sulli igazán rendes lány volt, és koránt sem számított olyan hülyének és naivnak, mint amilyennek az elején hittem. Tényleg okés volt a barátságunk… És igen, barátok lettünk. Én és egy lány; hihetetlen, mi? – Veled minden rendben?

- Persze, jól megvagyok – bólintott kissé erőltetett mosollyal arcán. – De, mondanom sem kell, hogy nemrégiben kiderült a suli számára a terhességem.

- Sajnálom – vakartam meg tarkómat, mert pontosan tudtam, hogy a lány titokban akarta tartani várandósságát.

- Nem a te hibád volt – vont vállat kissé felnevetve. – Ekkora hassal még a vaknak is feltűnne, hogy nem csak meghíztam. A nagyobb bajom az, hogy ok nélkül kezdtek már megint ribancozni – forgatta meg fáradtan szemeit.

- Rendet tegyek köztük? – cirógattam meg kissé arcát, mire hangosan felnevetett.

- Mikor lettél te ilyen törődő, Oh Sehun? – hahotázott hangosan, édes nevetésével betöltve a hatalmas tér, kínos csendjét. – Mint valami béna mozifilmben, esküszöm!

- Ha már én kevertem a szart, hadd tegyem jóvá!

- Nem csináltál te semmi rosszat, csak a többiek bunkó parasztok – rázta meg fejét óvatosan, gyengéden simogatva meg kezemet, amivel előtte arcát érintettem. Furcsa, hogy most kedvesebben bántam vele, mint amikor jártunk, mégis ez sokkal természetesebbnek hatott.

- Azért majd szólok az érdekedben.

- Oh Sehun stílusban? – vontam fel szemöldökét.

- Naná, hogy abban! – vágtam egy grimaszt, amitől mindketten nevetésben törtünk ki. Kezdtem kicsit úgy érezni, mintha Sulli a védencem lett volna, akiért felelősséggel tartozom, és akit kötelességem megvédeni, minden olyan helyzetben, amikor igazságtalanság éri. És az, hogy ribancozni kezdték… Valahogy nem tetszett. Anno én is mondtam rá olyanokat, amiket nem kellett volna, de könyörgöm, én vagyok Oh Sehun, tőlem nagy teljesítmény, ha egyáltalán kedvesen viselkedem egy csajjal, ez pedig régen történt. Nem fogom hagyni, hogy efféle inzultusok érjék az exemet, aki semmi ilyesmit nem érdemelt meg, mert tényleg egy ártatlan lány volt, aki szíve alatt hordta a gyermekeimet. Az volt a minimum, hogy kiállok érte.

- Na, menj már! – lökött kicsit oldalba, hosszú csendünket megtörve.

- Ennyire eleged van belőlem?

- Nem, de ennél többet nem akartam mondani, és látom rajtad, hogy már igazán mennél a szexi tanár bácsihoz, szóval lódulj! Amúgy is fogunk még beszélni – azzal rácsapott egyet fenekemre, és nevetve sarkon fordult, hogy aztán odalibbenhessen szerelméhez, Choi MinKihez, aki szeretetteljes csókkal ajándékozta meg a lányt. A látványuktól nekem is kedvem támadt csókcsatát folytatni egy bizonyos illetővel, aki valószínűleg már rég otthon csücsült, várva arra, hogy megérkezzem hozzá.

 Lendületesen baktattam fel mind a tizenkét emeleten, gyorsaságomból egy fikarcnyit sem veszítve, viszont mikor az ominózus ajtóhoz értem, azért szükségem volt néhány percre, amíg összeszedtem szétcsúszott belső szerveimet.

- Szia! – köszöntem, abban a pillanatban, mikor benyitottam hozzá, rögtön be is csapva magam után a nyílászárót. Párom a konyhai asztalnál ült, és dolgozatokat javított, kilencedikesekét, ha jól láttam, de ha nagyon őszinte akarok lenni, egy cseppet sem érdekelt, és valószínűleg őt sem nagyon. Levette szemüvegét, miközben mosolyogva felállt helyéről.

- Szia! Milyen napod volt? – lépett hozzám közelebb, derekamnál fogva húzva szinte teljesen magára, alig néhány centire állva meg ajkaimtól. Kapd be Wu Yifan!

- Elment – vontam meg vállaimat, grimaszolva egy kicsit, ahogy megpróbáltam nem távolabb kerülni tőle. – És a tied?

- Egész jó – billentette kissé oldalra fejét. – De valamit elfelejtettem – mondta kéjes hangon, majd nem kertelve tovább, hosszasan megcsókolt, de úgy, hogy azt hittem ott esem össze a karjai között. Mézédes ajkai enyéimen mozogtak, eddig teljesen ismeretlen technikát alkalmazva, ami sokkal másabb volt, mint amit megszoktam tőle, de baromira tetszett. Nyelvét átdugta számba, gyengéden masszírozva meg izmomat, miközben kezeivel bőrömet simogatta, ezzel kellemes borzongásba kergetve egész testemet. Mikor óvatosan elvállt tőlem, csupán elégedetten elmosolyodva szólt hozzám, még egyszer. – Boldog születésnapot!

- Honnan tudtad? – ráncoltam homlokomat, magamban párszor fejbe verve azt a hülye lényemet, mert tényleg ez volt a legfontosabb dolog, ami közvetlen egy ilyen csók után eszembe jutott. Nekem is kijárna egy Nobel-díj, úgy érzem.

- Kilestem a naplóból – vont vállat mosolyogva, ahogy kiélvezte a tanárok hatalmas előnyét. – Na meg, tegnap Jongdae beállított azzal a szöveggel, hogy „A pasidnak születésnapja lesz, dugd meg rendesen!”. Ezek után valahogy sejteni mertem, hogy ma van a nagy nap.

- Komolyan ezt mondta? – képedtem el egy pillanatra, bár amennyire Jongdae-t ismertem, még ki is néztem volna belőle ilyesmit. – Hagyjuk, nem akarom tudni!

- Rendben – mosolyodott el. – És milyen nagykorúnak lenni?

- Ugyanolyan, mint eddig – vontam meg a vállam, továbbra sem szabadulva ki forró öleléséből. – Inkább nekem kellene megkérdeznem, milyen érzés, hogy egészen a mai napig egy kiskorúval kavartál?

- Meg kell mondanom, fantasztikus – nevetett fel, miközben testemet óvatosan a pultnak nyomta, a lehető legközelebb akarva húzódni hozzám. – Bár kissé pedofilnak tűnhetek, hogy kisfiúkra izgulok.

- Kisfiú a nénikéd – csaptam meg nevetve, ahogy kiélveztem nyakamra vándorolt csókjait. – Na, és mit kapok tőled?

- Na, ezen rengeteget gondolkodtam – távoldott el tőlem, újra „normális” stílusra váltva, ami valamiért most a szokottnál is aranyosabbnak tűnt. – Aztán rájöttem, hogy nem tudom mire vágynál. Így bármit kérhetsz.

- Ez esetben… – gondolkodtam el egy pillanatra. – Térdre ribanc!

 Én még sosem láttam annyira nevetni Yifant, és erre meg is merek esküdni. Még a könnyei is kifolytak beszólásomon, valószínűleg úgy hitte, csupán vicceltem ezzel kapcsolatba, így én is mosolyogva figyeltem őt, ahogy szépen lassan összeszedte magát.

- Nem vicceltem! – mondtam hirtelen, mire Yifan meghökkent, de csupán néhány pillanat erejéig láthattam meglepődött arcát, ugyanis ezek után már csak elégedetten mosolyogva lépett közelebb hozzám, látványosan fixírozva a lenti dolgokat, mintha csak felmérné a terepet.

- Rendben; kérésed számomra parancs – vigyorgott bele képembe, mielőtt szépen lassan elkezdett volna térdelni elém.

- Komolyan? – kerekedett ki szemem, ahogy immár lefele nézelődve kerestem a felnőtt férfi tekintetét. Kris pajkosan megnyalta ajkait, mielőtt felpillantott volna rám.

- Mindent az ünnepeltért!

 Mondanom sem kell, ezek után ki volt nyeregben kettőnk közül. Hangosan sóhajtozva, remegő ajkakkal hallgattam, ahogy sliccem komótos tempóban érte el a véget, ezzel könnyebbé téve a férfinak, hogy a bokámig lehúzza azt az istenverte farmert. Beleremegtem, mikor megéreztem hideg ujjainak gyengéd érintését, ahogy átölelte csípőmet, közben édes csókokat hintve hasfalamra, melytől folyamatosan haladt lefele, mígnem elért alsónadrágom kezdetéig. Fogaival hámozta le kissé reszkető testemről a feleslegessé vált textilanyagot, halkan sóhajtva fel, mikor megcsókolta a férfiasságom körül elhelyezkedő, érzékeny bőrfelületet. Először óvatosan puszilgatta az ottani részeket, majd kissé felbátorodva nyalt végig teljes hosszomon, aminek hála hangos nyögés hagyta el ajkaimat. Hátravetett fejjel kapaszkodtam bele a konyhapultba, mikor hirtelenjében forróságot éreztem meg hímtagom körül, amely Yifan szájában nyilvánult meg. Nyelvével körülfogta péniszemet, szívogatta azt, egyre mélyebbre tolva szájüregében, amely csak fokozatosan hangosodó sóhajokat szült maga után. Végtagjaim remegtek, szinte már rángatóztak az isteni érzés miatt, amit még fokozott Yifan gyönyörű keze is; Ó Istenem, azok a varázslatos mancsok. Jobbjával továbbra is ölelte csípőmet, kellemesen simogatva bőrömet, míg másik kezével feljebb matatott, pontosan felsőm alatt, mellkasomat cirógatva, mintha ezzel csak jobban akarna kényeztetni.

- Kris… AH! – nyögtem egy hangosabbat, mikor egy olyan ponton kezdett kóstolgatni, ami különösen érzékeny volt a számomra. – Ez… nem vala-ah… valami higiénikus, nem gondolod? – mosolyodtam el, mikor már a víz is kivert, annyira élveztem, amit a tanár velem művelt.

- Khm… – hallottam meg az előttem térdelő válaszát, és szinte éreztem magamon mosolyát, ahogy magában jól szórakozott idióta megszólalásomon. Kuncogni kezdtem, amely nem sokkal később hangos ordításokba fordult át, ugyanis a férfi fogaival karcolgatta férfiasságomat, olyasfajta élvezetet nyújtva ezzel, amelyet eddig még sosem éreztem. Belemarkoltam kissé már lenőtt, szőke tincseibe, ennél csak jobban magamra húzva, hagyva, hogy erősen belemarkoljon csupasz fenekembe, másik kezével közben tovább simogatta felsőtestem izmait. Kris úgy szopogatta hímtagomat, mint ártatlan kamaszlány a nyalókát, ez esetben teljesen ártatlanul gondolva az édességre. Az a nyelvjáték, azok az ajkak Istenem… Ennél jobb szülinapi ajándékot nem is kaphattam volna!

39. fejezet

39. fejezet

 Baszki, ez milyen kínos! Egy rohadt irodalomtanár a pasim, aki ráadásul engem is oktat, és nem használom ki az ezzel járó lehetőségeket; mekkora egy barom vagyok! Valószínűleg, csak egy szavamba kerülne és Kris megadná az összes dolgozathoz a megoldókulcsot, viszont mivel egy fél mondatot sem ejtünk az iskoláról, így eléggé gyakran megfeledkezem arról, hogy Yifan egy pedagógus, és nem ártana készülni az óráira. Persze, ezzel nem volt gond, amíg járni nem kezdtünk: előtte úgy, ahogy, de legalább egyszer elolvastam az anyagot, amit leadott, és tök jól elvoltam akkor az óráin, de amióta együtt alszunk ez rohadtul megváltozott. Amellett, hogy szinte minden időmet vele töltöm és ellepi az agyamat a rózsaszín köd, képtelen vagyok koncentrálni, amikor nyilvános helyen a közelemben van. Semmi látványos bénaságot nem művelek, mert basszus, mindjárt tizennyolc leszek, az a minimum, hogy képes vagyok elrejteni az érzéseimet mások elől. Nem esek orra, nem pirulok el, nem dadogok, amikor az iskolában Yifan mellettem van, hál’ Istennek semmi ehhez hasonló reakcióm nincsen. Egyszerűen csak, amikor bejön hozzánk órát tartani az aznapi megjelenését és formás hátsóját szívesebben elemzem, mint az ősrégi verseket. Ha magyarázni kezd valamit, akkor nem a tananyaghoz köthető definíciókra figyelek, hanem arra, hogy milyen szexi, amikor ilyen intellektuálisan beszél, és szívem szerint gyakran helyben leteperném. Elég nehéz úgy az irodalom és történelem tantárgyára összpontosítani, hogy közben a világ legdögösebb tanára oktatja azt, aki történetesen esténként velem bújik ágyban. Az elején még azt gondoltam, hogy ezek tipikusan olyan dolgok, amiket meg kell tanulni, és különösebben nem igényelnek tanórákat. Hát kurva nagyot tévedtem! Képes lennék bemagolni az anyagot legalább egy kettesre, nem erről van szó, de szinte az összes szabadidőmet Yifannal töltöm, és amikor nála vagyok, akkor vele foglalkozom, nem pedig a klasszicista szerzők költeményeivel. Soha életemben nem érdekelt a továbbtanulás vagy a jegyeim, viszont az azért eléggé gáz, ha olyannyira álomvilágban élek, hogy még arról is elfeledkezem, hogy írják Oscar Wilde nevét, a dolgozat kellős közepén.

 Azon a rohadt kínos órán, amikor ez az incidens bekövetkezett, próbáltam valamennyi tudást kipréselni magamból, hogy mégse égje le annyira Kris előtt, mikor javítja a dolgozatokat. Amikor nála voltam, gyakran láttam, hogy a kanapén ülve, szemüveggel orrnyergén – ami amúgy iszonyat szexisen állt rajta –, piros tollal a kezében pipálja a jó válaszokat és húzza át a rosszakat. Mindig kissé csalódott volt az arca, amikor az egyik diákja látványosan szart a tantárgyára, ez leginkább az irodalomnál volt jellemző. Kris imádta a könyveket, a költészetet és az ezekhez köthető érdekességeket s történelmi forrásokat, ami nem csoda, elvégre ő is író volt. Ha a törit nem is, az irodalmat fontosnak tartotta egy ember életében, mondván, hogy az sok esetben rengeteget tud segíteni, ha jó szemszögből van megközelítve annak vizsgálása. Na baszki, az ilyeneket megjegyzem, de amit az órán ad le, azt egyszerűen képtelen vagyok, pedig arra lenne igazán szükségem. Milyen rohadt kínos már, hogy látszólag pont az a diákja baszik a tantárgyára, akivel nap mint nap együtt van úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

 Folyamatosan hajamba túrva görnyedtem lapom feledt, törve a fejem olyan kérdések felett, melyekre a válaszokat képtelen voltam felidézni. Emlékeztem arra, mikor vettük, és arra is, hogy miféle példákkal próbálta az információkat a fejünkbe verni, de nekem csupán annyi maradt meg, milyen jól állt rajta az aznapi farmerja. Gratulálok neked Oh Sehun, most már egy Wu Yifan divatkollekciót is össze tudnál állítani, de a szürrealizmus fogalmát nem tudod lekanyarítani arra a köcsög papírra! Baszki, ez annyira kínos – gondoltam magamban fájdalmasan, ahogy már azt számoltam, mikor lesz vége az órának, hogy minél előbb vége legyen a szenvedésemnek. Óvatosan felpillantottam az órára, ami szerint nem kellett sokat várnom arra, hogy szabaduljak abból a fülledt teremből. Lassan Krisre emeltem tekintetem, aki egy könyvet olvasgatva ült a tanári asztalnál, lábait feltéve arra, a lehető leglazább összképet alkotva, aminek hála az agyam ismételten elkalandozott. Baszd meg Wu Yifan, amiért ennyire kívánatos vagy!

 A csengetés pillanatában hangosan felsóhajtva álltam fel, hogy a férfinek adjam a lapomat, aki semleges pillantással el is fogadta azt. Nem igazán akartam akkor vele lenni – elég lesz majd a lakásán kínos csendben ülni – így hamar vissza is mentem helyemre, hogy sietősen összepakolhassam cuccaimat, majd mehessek is a dolgomra.

- Na, hogy sikerült? – lépett mellém jó kedvvel Jongdae, mire grimaszba vágva arcomat, válaszoltam.

- Szarul. És még szépen fogalmaztam.

- Hogyhogy? – ráncolta homlokát a fiú, miközben rántott egyet táskáján, ahogy haladunk le a lépcsőn. – Tudtommal szereted az irodalmat, és ha tanárral bújsz ágyba, úgy valamennyivel könnyebb, nem? – vette lejjebb hangerejét, nehogy valaki meghalljon minket, és a különös beszélgetésünket. Szavaira csupán kínjaimban vergődve felnevettem, majd hozzá hasonlóan, csendesen válaszoltam.

- Szerinted Yifannal az irodalomról szoktunk beszélgetni?

- Azt hittem korrepetál téged – mosolyodott el pajkosan, ahogy játékosan meglökte vállamat, miközben megálltunk szekrényénél, hogy kiszedje onnan cuccait. Ismertem barátomat, mint a rossz pénzt, és amikor ilyen fejet vágott, mindig valami perverz dologra gondolt, mondjuk erre nem volt nehéz rájönni.

- Miért, ti Minseokkal Hamlet jelmezekben szerepjátékoztok, koponyával a kezetekben? – kérdeztem gúnyosan, utalva ezzel a fiú tanulmányaira.

- Ami azt illeti… – pillantott fel rám, különös fénnyel íriszeiben, ami rögvest választ adott ironikus kérdésemre.

- Nem akarom tudni! – ellenkeztem azonnal, mert amilyen vizuális típus voltam, még képes lettem volna elképzelni azokat ketten… Inkább bele sem gondolok.

- Ez furcsa – jegyezte meg Chen, ahogy bezárta boxának ajtaját, s készült elrakni táskájába a szekrényből kiszedett könyveit. Hirtelen témaváltására összeráncoltam homlokomat, nem tudva mire akar kilyukadni a fiú. – Az ember azt hinné, te kihasználod a helyzettel együtt járó lehetőségeket, legalábbis régen mindig ezt tetted.

- Az régen volt – dőltem neki a többi tárolónak, ahogy mellkasom előtt összefont karokkal figyeltem barátomat.

- Ez jelentheti azt is, hogy a tanár bácsi fontos neked?

- Szerinted miért kezdtem járni vele? – motyogtam orrom alatt, ahogy elfordítottam tekintetem Jongdae büszkén mosolygó fejéről, amit akkor valahogy nem volt kedvem elviselni. A fiú nevetve átölelte vállamat, s egy pillanatra úgy tűnt, még arcon is akar csókolni, aminek ellenkezőjében nagyon reménykedtem.

- Még mindig nem akarsz duplarandizni?

- Menj már ezzel a faszomba – löktem el magam a szekrényektől, s elindultam felfele, miközben hallgattam a mögöttem hangosan nevető fiút. Miért akar állandóan ezzel a baromsággal szopatni? Nem elég, hogy tényleg meleg voltam, még egy ilyen csajos faszságba is bele akart vonni. Az elején tényleg azt hittem, csak poénkodik, de kezdtem azt hinni, nagyon is komolyan gondolja a dolgot.

 Felérve az alagsorból, pont a tanári ajtaja előtt álltunk meg Chennel, mivel egy évfolyamtársunk, a legalkalmasabb helyen volt képes megállítani bennünket, azon belül is inkább engem.

- Szia Sehun! – köszönt lelkesen a lány, akit esküszöm, eddig még sosem láttam. Lehet én voltam a paraszt, de képtelen lettem volna felidézni az arcát – ami amúgy egyáltalán nem volt ronda.

- Heló – biccentettem felé, direkt elhagyva nevét, mert ha a magassarkújával vert volna agyon, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy is hívják.

- Van délutánra valami terved? – mosolygott kedvesen, ahogy megpróbált elhívni valahova. Már megint egy rajongóm? Azt hittem azok réges-régen kihaltak.

- Ami azt illeti, van – válaszoltam egyszerűen, mert nem volt hangulatom szebben lerázni magamról. Lebiggyesztette ajkait, majd óvatosan közelebb lépett hozzám, s egyik kezét vállamra helyezte, míg a másikkal ingemen a gombokkal kezdett játszadozni. Már nem azért, de ennek a bigének is megvolt a maga modora. Bambi szemeket rám meresztve pislogott hatalmasakat, miközben negédesebb stílusra váltott, tovább cirógatva felsőtestemet.

- Milyen kár. És nem tudnád áttenni? – Ahogy közelebb hajolt hozzám, megcsapott jellegzetes parfümjének illata, és akkor rájöttem; én ezzel a csajjal egyszer már lefeküdtem. Baszki, az ő volt? Durván egy évvel ezelőtt egy bulin megdöntöttem egy csajt, akinek olyan különleges illata volt, hogy csak arra emlékeztem a görbe éjszaka után. Elmondta a nevét is akkor; SeoYeon. Bassza meg, amiért régen nem voltam képes kordában tartani a pöcsömet.

- Nézd Seo, – Ez volt a beceneve, tudom, mert azon a bulin, mindenki így szólította – te egy dögös lány vagy, de kiköpött rágót nem teszek vissza a számba, és amúgy is, járok valakivel.

- Ez engem semmiben nem akadályoz – lehelte kéjes szavait ajkamra, olyan távolságból, ami rohadtul aggasztó volt a számomra. Szívem szerint lecsaptam volna a picsába, de valamiért nem éreztem magam elég tahónak ahhoz, hogy kezet emeljek egy lányra. Bár néhány arrogáns ribanc megérdemelt volna egy-két pofont, az olyan esetekben, mint amilyenben én is voltam.

- De engem igen, mivel járok valakivel, szóval kérlek, vedd le rólam a kezed!

- Ugyan Sehun… – suttogott mosolyogva az immár kihalt folyosón, olyan hangszínt erőltetve magára, amiket csak a pornófilmekben hall az ember. Iszonyat feszélyezve éreztem magam, mivel ott voltam alig két méterre a tanáritól, amiből bármelyik pillanatban kiléphetett valaki. Így is eléggé gáz volt, mert Jongdaenek is végig kellett néznie azt, amiben én vergődtem.

- Sehun! – sziszegte az előbb említett fiú, mire felé kaptam tekintetemet, de sajnos pillantásom nem ért el Chenig, hiszen az megakadt a tanári ajtaja előtt ácsorgó Wu Yifanon. Akkora megdöbbenést én még nem láttam a férfi arcán, és szívem szerint rögvest elmenekültem volna előle, annyira kínosan éreztem akkor magam. De helyette csak végignéztem, ahogy tanárom halkan felsóhajtva megjegyzést tesz a lánynak, ki nem óhajtott lemászni rólam, még abban a helyzetben sem, amikor egy tanár is jelen volt.

- SeoYeon, tudtommal az iskola nem egy sztriptízbár, szóval kérlek, moderáld a vágyaidat, és menj inkább órára! – Yifan erélyes hangjára a csaj végre levált rólam, majd mélyen meghajolt a tanár előtt.

- Elnézést Wu Seonsaengnim – mondta kissé dadogva, aztán gyorsan felegyenesedve elsietett a tanterme felé, meg sem próbálkozva elköszönni tőlem, vagy Jongdaetől. Így maradtunk hármasban a kihalt folyosón, de amikor Kris rám emelte kimért tekintetét, úgy éreztem, egyedül vagyok egy szakadék legalján.

- Nem ártana megtanulnod lerázni magadról az efféle csajokat – jegyezte meg halkan sziszegve fogai között, ahogy lassan fordult el tőlem, teljes testével indulva meg az ellenkező irányba.

- Yifan… - szóltam utána, de alig fordulva vissza irányomba dobott felém néhány szót.

- Órára kell mennem!

 És ennyi volt. Kris magas alakja eltűnt a folyosó legvégén, miközben én folyamatosan meredtem magam elé, testemben egy hatalmas görccsel; Hogy baszná meg! Hogy az anyám tökébe fogom kibékíteni? Aish, már csak ez hiányzott: nem elég, hogy a dolgozatot is elbasztam, most még az agyvizét is felforrasztottam ezzel az incidenssel!

- Baszki! – sziszegtem fogaim közt, miközben rántottam egyet táskám pántján. – Ezt mégis hogyan hozzam rendbe? – kérdeztem barátomtól, aki egész végig figyelemmel kísérte a kínos jelenetet.

- Beszélj vele – vonta meg vállát. – Felnőtt férfi, biztosan meg fogja engedni, hogy megmagyarázd.

- Hacsak nem csap át sértett kisfiúba, mert akkor cseszhetem – sóhajtottam egy hatalmasat, majd kínomban ismételten felszólaltam. – Már csak azt nem értem, ha megmondom egy csajnak, hogy nem fogom megdugni, azt miért nem képes felfogni?

- Ilyenek a nők – vont vállat barátom, ahogy vigasztalóan átkarolt. – Szeretik provokálni magukat.

 Ez mind szép és jó, de ne előttem riszálják a seggüket, bassza meg. Ez idegesít a leginkább a lányokba; nem bírják felfogni, ha nemet mondok nekik. Fogalmam sincs, hogy a saját önérzetük miatt, vagy csak szimplán a nullás IQ teszi, de valami nagyon nem engedi, hogy felfogják azon tényeket, járok valakivel! Nem is akárkivel, hanem egy főnyeremény pasival, akit valószínűleg SeoYeon viselkedése révén, nagyon felidegesítettem. Ezek szerint Kris féltékeny típus…

 Néhány órával később – amikor már biztosan otthon volt – első teendőmként azt tűztem ki, hogy elmegyek hozzá, és először is bocsánatot kérek tőle. Bár, megjegyzem, az égvilágon semmit olyat nem tettem, ami miatt sajnálkoznom kellene, de ha a csajoknál bejött, Yifannál is be fog, nem? Rohadtul remélem.

 Mélyeket lélegezve kopogtam be hozzá, néhány percet várva arra, míg az ajtóig csoszogott, s kinyitotta nekem azt. Egy darabig nem értettem, mi tartott viszonylag sok időbe, amiért nem rögvest engedett be, de amint kinyílt a nyílászáró, választ kaptam hangosan fel nem tett kérdéseimre. Ott állt előttem Ő, mindössze egyszál törülközőben, melyet lazán tekert csípője köré, így engedve meg, hogy legeltessem tekintetemet, még vizes, tökéletesen kidolgozott felsőtestén. Vajon direkt csinálta, hogy még olyankor is engem kínzott, amikor ő volt a sértett fél?

- Így nyitsz ajtót idegeneknek is? – csúszott ki a kérdés ajkaim közül, mire tanárom flegmán megvonta vállát, mintha csak egy nemkívánatos személlyel beszélt volna.

- Nekik végül is tök mindegy – rándult furcsa mosolyra szája, ami kifejezetten nem tetszett rajta, annak ellenére, hogy amúgy remekül festett. Láttam a férfin, hogy még mindig rohadtul be van sértődve, aminek egyáltalán nem örültem, mivel semmi kedvem nem volt játszani ezt a kiengesztelős baromságot. – Miért jöttél?

- Bocsánatot akarok kérni – tértem a lényegre, s mintha erre Kris egy kicsit megenyhült volna. – Bemehetek? – Nem válaszolt, egyszerűen csak tágasabbra nyitott az ajtót, hagyva nekem, hogy besétáljak a nappaliba. Valamiért úgy éreztem, mintha megint a kapcsolatunk elején lettünk volna: minden csend kínos, minden idegen és furcsa, ami a másikhoz köthető, de elsősorban minden iszonyat zavarba ejtő, ami a másik testén van, vagy éppen nincs.

- Kérsz valamit?

- Hagyjuk az udvariaskodást, Yifan! – túrtam bele idegesen hajamba, ahogy az előttem állóra pillantottam. – Együtt járunk, már több mint három hónapja; jó lenne, ha nyíltan kimondanád mi a bajod, és nem csak besértődnél, mint egy kislány.

- Most bocsánatot jöttél kérni, vagy sértegetni akarsz? – húzta fel egyik szemöldökét, kissé provokatívabb stílusra kapcsolva, amit nehezen viseltem. Még mielőtt jobban összevesztem volna vele, – ha ezt lehet egyáltalán annak nevezni – kicsit lenyugtattam magam, majd mély lélegzetet véve közelebb léptem hozzá.

- Sajnálom, oké?

- És tudod is, miért kérsz bocsánatot? – pillantott rám hatalmas szemekkel, és nekem igazából csak akkor esett le a dolog; Kris nem féltékeny volt, vagy jogtalanul besértődött, hanem megbántott. Jó ég, megbántottam volna azzal, hogy nem tudtam lerázni magamról azt a csajt? De­… miért pontosan?

- Nem látok a fejedbe, nem tudhatom biztosra mi a bajod – mondtam őszintén, mire a férfi fáradtan helyet foglalt a kanapén.

- Féltékeny típus vagyok, Sehun – kezdte halkan. – Nem betegesen szerencsére, de akkor is az vagyok. És engem személy szerint bánt, hogy az állásomat kockáztatom érted, te pedig még egy tiniribancot sem vagy képes lepattintani magadról.

- Én próbáltam, de egyszerűen nem értett a szép szóból, kérdezd meg Jongdae-t, ő ott volt és ezt tanúsíthatja is nekem. Lecsapni nem csaphattam, mégiscsak egy lányról volt szó – adtam magyarázatot viselkedésemre, mire tanárom halványan elmosolyodva állt fel, s lépett elém. Szemei csillogtak, ajkai kedves gesztust formáltak, ahogy egész lénye hirtelen sokkal kedvesebbé vált, mégis csalódottnak tűnt.

- Rendben.

- De én tényleg sajnálom!

- Tudom – tette egyik kezét gyengéden arcomra, miközben hüvelykujjával végigsimított bőrömön. Jéghidegek voltak ujjai, mégis forrósággal öntöttek el, ami hihetetlen jó érzéseket keltett bennem, ezt mégsem tudtam kifejezni akkor. Lassan hajolt ajkaimra, óvatosan mozgott rajtuk, s szinte öt másodperc sem telt, mikor már el is vált tőlem. – Csak ígérd meg, hogy legközelebb lényegretörőbb leszel, amikor lerázol valakit magadról.

- Ígérem.

 Néhány nappal később, már sokkalta felszabadultabb volt a légkör kettőnk között, bár Kris még akkor is kissé furcsán viselkedett, és egyáltalán nem rossz értelemben. Ahogy ezt a kis incidenst tisztáztuk, újra ugyanúgy viccelődtünk és beszélgettünk, mint előtte, annyi különbséggel, hogy a férfi sokkal gyakrabban ölelt magához, egyre többször csókolt meg bármiféle ok nélkül, és eléggé nagy igényt mutatott arra, hogy csak a közelembe legyen. Esténként mindig magához húzott, éjszakánként nagyobb kényeztetéseket kaptam, és szex után minden alkalommal a karjai közt aludtam el. Ezek ellen nekem semmi kifogásom nem volt, csupán nem értettem miért csinálta mindezt.

 Egyik hétköznap délutánt nála töltöttem: az asztalnál ülve matekoztam (nem is értem miért), miközben ő a kanapén elhelyezkedve javította azokat a dolgozatokat, amit én személy szerint, látványosan elbasztam. Magamban titkon reménykedtem abban, hogy erre nem fog megjegyzést tenni, de nem is ő lett volna, ha nem említi meg.

- Sehun – szólt halkan, mire felé fordultam, elszakítva eddig a füzetemnek szentelt figyelmemet, hogy csak rá összpontosíthassak. Egyik kezében feladatlapom volt, míg a másikkal levette orráról szemüvegét, majd lassan feltápászkodva, elindult felém. – Ez mi akar lenni?

- Öhm… – gondolkodtam el egy pillanatra a totális karó papíromat figyelve, mire Kris lehajolt hozzám, s az asztalra támaszkodva kezdett beszélni.

- Te nem tanultál.

- Ez egy rendkívül éles megállapítás volt – válaszoltam gúnyosan a férfire meredve, aki folyamatosan mosolyogva vizslatta arcomat, a lehető leggyönyörűbb látványt varázsolva szemeim elé.

- Elszomorít, hogy ennyire leszarod a tantárgyamat – biggyesztette le ajkait, baromi aranyos szemeket meresztve rám, melyekben tetetett csalódottság pihent.

- A tanár jobban érdekel – mosolyodtam el pajkosan, majd egy rövid csókot nyomtam a férfi kívánatos ajkaira.

- Bármennyire is hízelgő ez a számomra, erre egy elégtelennél jobbat nem tudok adni.

- De Wu Seonsaengnim – játszottam el a durcás kisgyereket, mert tudtam, Yifan ezen mennyire jól tudott szórakozni. – Nem lehetne valahogy megoldani, hogy mégis meglegyen az a kettes?

- Nem is tudom – vakarta meg tarkóját az idősebb, mintha tényleg nehezére esne megadni nekem a jobb jegyet. De, hogy azért mégis biztosítsam azt az elégségest, megragadtam a férfi ingét, majd lehúztam magamhoz egy hosszú, szenvedélyes csókra, amibe szerintem mind a ketten beleremegtünk. Mikor elvált tőlem a férfi, óvatosan szemeimbe pillantott, majd kedvesen elmosolyodott, de úgy, hogy majdnem összecsináltam magam tőle. – Azt hiszem, mégiscsak megoldható az a kettes.

- És az is megoldható lenne, hogy segíts nekem? – kérdeztem ezúttal komolyan, mire a férfi felegyenesedve egy polchoz lépett, majd levett arról egy poharat, s vizet öntött bele. Biccentett egyet felém, jelezve, hogy mondhatom, amit szeretnék. – Erkölcstanra, vagy mi a tököm ez, azt kaptam háziként, hogy szerezzek egy idézetet a Bibliából.

- Ezt az a szenteskedő picsa tanítja, aki az Istenre maszturbál? – kérdezte két korty között, enyhe fintorral arcán.

- Az – forgattam meg szemeimet, ahogy arra az aszott nőszemélyre gondoltam, aki körülbelül kétszáz évvel ezelőtt volt annyi, mint Kris. – Tudsz mondani valamit abból a könyvből?

- „Mert az Ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban.” - Zsoltárok könyve, 91. fejezet – felelte lazán, mintha a csuklójából kirázta volna ezt az idézetet, ami így is volt, de látszólag nem igazán érdekelte. Imádtam, hogy Kris ennyire intelligens, mivel baromi dögösen állt neki, és csak ez bebizonyította, hogy valaki ennyire fiatalon is lehet nála sokkal idősebbeknél milliószor műveltebb. Miután kifanoltam magamat, szépen csendben megkértem, hogy diktálja le nekem a mondatot, ami nem sokkal később meg is történt.

- S lőn az Isten, megteremté az iskolát, melyben egy hozzá imádkozó, irritáló fehérnép tanítá felesleges tudásra szegény jámbor gyermekeket – jegyezte meg halkan, mire belőlem kitört a hangos nevetés. Baromi fáradt voltam már akkor, így bármin képes lettem volna röhögőgörcsöt kapni, és aztán jött ez a beszólás… Azt hittem lefordulok a székről. Tanárom elmosolyodott látványomon, majd folytatta eme különös humorának fokozását, mely később egy teljesen másik úton kezdett továbbhaladni, egy olyanon, ami képes lett volna megrémiszteni. – Isten megteremté még a fiút, ki könnyedén hódítja a fehérnépet, kinek gondolatait senki nem ismerheti, s kibe az irodalmak s regék ismerője, Földiekhez nem méltóan szeret bele.

 A nevetésem abban a pillanatban halkult el, mikor a férfi utolsó szavai is elértek tudatomig. Hosszasan, folyamatosan agyalva pillantottam a tanár szemeibe, melyek csak és kizárólag engem vizslattak, várva valamiféle reakcióra. Őszintén nem tudtam mit kellett volna erre mondanom, így csupán kinyögtem az első épkézláb mondatot, ami akkor eszembe jutott.

- Tessék? – ráncoltam homlokomat, erősen abban a hitben élve, hogy az előbb hallottakat, csak félreértettem.

- Szeretlek – És itt esett meg, hogy tényleg leestem arról a rohadt székről. Anyád rohadt gravitáció, amiért pont egy ilyen pillanatban vagyok képes lecsúszni arról a szaros ülőhelyről. Nem tapad eléggé a seggem, vagy mi?

- Jól vagy? – segített fel rögtön Yifan, aggodalmasan mérve végig testemet, de mit sem törődve a megroppant hátsómmal, csupán azzal az egy szóval voltam képes foglalkozni.

- Te komolyan szeretsz? – meredtem az idősebbre, aki alig észrevehetően felsóhajtva, megvonta vállait s úgy válaszolt.

- Nagyon úgy tűnik… – bólintott, halovány mosollyal ajkain. – És ez magyarázatot ad mindenre.

- Mint például mire?

- Arra, hogy féltékeny vagyok; hogy szeretek a közeledben lenni; hogy sosem éreztem tehernek, amikor segítenem kellett neked; hogy gondolkodás nélkül kockáztatok miattad mindent… A szerelem egy logikus magyarázat erre. Szóval, igen: szeretlek!

 Azt hittem ott helyben elpatkolok embóliában. A szívem hevesen vert, alig kaptam levegőt, izzadni kezdtem és hirtelenjében szemérmesebb lettem, mint egy szűz apáca a férfiak előtt. Kris azért ölelt mindig magához, azért kényeztetett, azért féltékenykedett, hogy kifejezze irántam a szerelmét? És én élveztem; szerettem, amikor érezhettem az illatát, amikor hallgathattam a szívverését, s amikor a karjai közt aludhattam el. Ilyen érzés, amikor szeretnek? Amikor igazán szerelmes beléd valaki?

- Kris, én… – nem ment. Egyszerűen képtelen voltam én is kimondani ezt az egy szót, ami olyan egyszerűen csengett, hogy az már fizikai fájdalmat okozott. Még mielőtt újra megpróbálkozhattam volna a szavak viszonozásával, a férfi megcsókolt: ajkai óvatosan mozogtak enyéimen, milliónyi gyengédséget s szeretetet vitt bele eme lágy gesztusba, amitől még a gyomrom is begörcsölt. Tarkójára simítottam kezeimet, hogy közelebb húzhassam magamhoz Őt, hogy a lehető legerősebben érezzem csókját, amiből nem tudtam betelni. Lassan vált el tőlem, alig néhány centire lihegett párnáimtól, mikor ismételten suttogni kezdte szavait.

- Tudom – azzal elmosolyodott, s ismételten kimondta. – Szeretlek!