Extra fejezet
Kris Levele
Öhm…
Szóval…
Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz
lesz úgy írni Neked, hogy közben itt fekszel mellettem, anyaszült meztelenül
egy vékony takaró alatt, halkan szuszogva, akárcsak egy angyal. Először
megnyugtató volt látni a békés arcodat, de most már csak az jár a fejemben,
mikor ébredsz fel, és vonsz kérdőre azt illetően, miért írok egy levelet, a
borítékján a te neveddel.
Nos, erre, a még fel nem tett kérdésre,
valószínűleg a művésziesen elvont, írói hülyeségem a válasz, no meg a végtelen
töketlenségem, hogy nem bírom a gondolataimat a szemedbe mondani. Sajnálom, hogy egy ennyire romantikus
lelkületű baromba szerettél bele, nálam
jobbat is kaphatnál, hidd el nekem!
Feltételezem, hogy amikor majd ezeket a
sorokat olvasod, nem a folyamatos terelésemet és a még engem is idegesítő
makogásomat akarod ismerni. Legalábbis, a helyedben én már rég széttéptem volna
ezt a szart, vagy átugrottam volna a bevezető részeket, hogy a lényegre
térhessek.
Ami azt illeti, nem találom a megfelelő
szavakat. Sem hozzád, sem magamhoz, sem pedig a több hónapos kapcsolatunkhoz,
ami kaotikusabb volt bárminél, amit el tudok képzelni. Kérlek, ezt ne vedd
rossz néven! Én csak… Aish, tényleg nem
tudok mit mondani.
Tudod, amikor Yixinggel szétmentünk –
valószínűleg emlékszel rá, elvégre eléggé mély benyomást tett rád, láttam az arcodon
–, nem nagyon találtam a helyem a világban, de egy percre sem állhattam meg
filozofálni az élet nagy kérdésein, mert muszáj volt gyorsan egyről a kettőre
jutnom. El kellett tűnnöm Kínából, Koreában egyetemre jártam, lakbért fizettem,
alkalmi munkákból éltem és kamaszkorom legrémesebb szakaszát írtam le, hogy
aztán pofán csaphasson a tény, a nyavalygásomra senki sem kíváncsi. Nem
panaszként mondom, mivel ez már régen történt… de akkor sem tudtam egy kicsit
lelassítani, és gondolkodni.
Viszont, amikor téged megismertelek, jobban
mondva, évekkel később újraláttalak; mintha az egész világ levett volna a
követhetetlen sebességből, minden pici részletet megörökítve. Mikor nekem
jöttél az igazgatóinál, emlékeztetni kezdtél valakire, akit gyerekkoromban nagyon
szerettem. Természetesen, akkor még nem tudtam, hogy te vagy az, pedig
sejthettem volna, elvégre… nem változtál. Persze, az aranyos gyerekcipők
converse márkára váltottak, az overál csőfarmerré változott, és azt a bizonyos
kék zakót is jobban el tudtam volna képzelni rajtad, mint a nagymamád
pulóverét, ez tény.
A százötven centi magas, nyolc éves Sehun,
váratlanul tizennyolc lett és csupán egy kicsivel nőtt alacsonyabbra, mint én.
Egy stílusos, szinte teljesen felnőtt kamasz állt előttem, aki egy cseppet sem
hasonlított gyerekkori önmagára… mégis a
szemed ugyanúgy csillogott, mint régen.
Aznap éjszaka tudtam újra gondolkodni; az
akkor még ismeretlen fiúról eszembe jutottál, az a kisgyerek, aki miatt nem
voltam képes aludni, akivel ha egyszer találkoztam, utána hetekig csak ő járt a
fejemben. Kölyök voltam, mégis elcsavartad a fejem… de ezt már tudod.
Ahogy megtudtam, hogy a Sehun nevű kiskölyökre
emlékeztető kamasz, maga az a Sehun nevű kiskölyök, táncolni tudtam volna
örömömben. S ahogy megismertelek, ahogy elmesélted az éveidet, az
atrocitásokat, amik téged értek, ahogy szépen fokozatosan az enyém lettél… volt
időm agyalni.
Feltehettem magamnak azokat a világmegváltó
kérdéseket, amiket anno tizenévesen nem tudtam. Neked köszönhetően,
újraélhettem a szerelmes tinédzser időszakomat, tele kérdőjelekkel,
izgalmakkal, természetesen sok szexszel, és olyan mérföldkövekkel, mint mikor
kimondtam, hogy szeretlek, vagy mint mikor bemutattál a húgodnak. Hálás vagyok, amiért egy, az életemből
kimaradt periódust bepótolhattam veled!
Viszont rá kellett jönnöm, hogy felnőtt vagyok. Egy huszonkét éves,
felnőtt férfi, korához és habitusához illő igényekkel, amik többre vágytak,
mint egy szeszélyes szerelem. Félre ne értsd, mindig, amikor azt mondtam,
szeretlek, az igaz volt, egyetlen egyszer sem hazudtam neked… nem is lettem
volna rá képes.
Szeretlek. Szeretem a közös
emlékeinket, a közös barátainkat, azokat a helyeket, pillanatokat vagy
mozdulatokat, amiket csak veled tudtam élvezni. Szeretem a személyiségedet, a
humorodat, a tested minden egyes részét, még azt is szeretem, amikor
idegesített egy-egy tetted vagy mondatod. Szerelmes vagyok, de nem csak beléd,
hanem a veled együtt járó izgalmas, pengeélen táncoló helyzetbe is, amiből vagy
jól jövök ki, vagy rosszul. Egyszóval; tényleg rajongok mindenért, ami hozzád
köthető… mégis valami hiányzik.
Ez a valami pedig a nyugalom. Egy rohadt,
intellektuálisan koraérett, barom vagyok, akinek ennyi idősen már olyan vágyai
vannak, mint egy család, és egy békés környezet. Veled megéltem azt, amire egy
normális korombeli vágyhat… én már mégsem akarom ezt. Szükségem volt
rád? Igen. Szeretném még ezt a szituációt? Már nem.
Tudom, hidd el, pontosan tisztában vagyok
azzal, hogy egy kétszínű, beszari szemétláda vagyok, aki megfutamodik akkor, ha
éppen szarba kerülne a társa, akivel egy párkapcsolatban van. Pont ezért sajnálom,
hogy egy hozzám hasonló nyomorékot szeretsz, és nem valaki normális,
korodbelit, aki ki tudná elégíteni az igényeidet.
Bár, ha ezt tennéd, abba valószínűleg
beleőrülnék, mert a sok hülyeségem ellenére, továbbra is bolondulok érted,
emiatt is verném a fejemet a falba, ha nem ébresztenélek fel vele, hogy… el
kell mennem. Próbálok nem olyan önző lenni, mint amilyen valójában is vagyok,
de azért muszáj beteljesítenem a gyáva titulust, ezért inkább elmegyek.
Nem tudom milyen terveid voltak velem, de
kérlek, maradj a lakásban! A lakbér egészen augusztusig ki van fizetve, emiatt
nem kell aggódnod, pluszban még a gáz meg a villanyszámlák is le vannak
rendezve, szóval rád, csak a neked szükséges teendők maradtak.
Sajnálom, ha úgy érzed, kihasználtalak, de
reménykedem abban, hogy ez a levél némiképp válaszul szolgál arra, miért nem
vagyok itt veled, amikor felébredsz. Emellett pedig köszönöm az emlékeket, és
hogy rám szántad ezt a szakaszt az életedből.
Sajnálom, a sok
kellemetlenséget, amit okoztam.
Sajnálom, ha rád
erőltettem valami olyat, amit nem akartál.
Sajnálom, ha nagy
hibának érzed a nekem elmondott titkaidat.
Sajnálom, ha összetörtelek.
Sajnálom, ha úgy érzed, feleslegesen pazaroltál
rám időt.
Sajnálom, ha tényleg és igazán belém
szerettél…
És
sajnálom, hogy csalódást okoztam!
Mély bűntudattal és sajnálattal:
Kris